Életképek.

Közeledik a karácsony. Miközben mások blogjait nézegetem, konkrétan a gasztrókat bújom, de mostanában a divatok sem hagynak hidegen, azon töprengtem, nekem is illenék írnom valamit, itt a nagy ünnep előtt. Na de mit. Épp ezt kérdezte KedvesM is, aki szerint ne is mondjam, hogy nem tudom, miről akarok írni, mert mindig van mondanivalóm. Talán a mai mondanivalóm az életképekről szól. Egy-egy felvillanásról, ami olyan mint az élet, csak kicsiben. Persze ha azt vesszük, hogy milyen régóta forog a föld, az életünk is csak egy-egy felvillanás. 

Hát jöjjenek:

            - bár nincs szilveszter, gyors számvetésként konstatálnom kell, hogy idén nyáron el kezdtem írni életem első blogját. Ez fontos, hiszen évek óta készültem erre. Remélem érdemes volt kibrusztolni ezt az időt.

            - múlt hétvégén sikerült kimozdítani magunkat, és elrepültünk Egerbe egy Simon borkóstolóra. A nedű finom volt, de ami leginkább megmaradt bennem, az, ahogy Simon úr, beszélt a borokról, a földről, a készítésről. Ezen belül is a legérdekesebb az volt, ahogy arról mesélt, a borok, mikor a hordóból elkerülnek, akkor bestresszelnek. És várni kell vele pár hetet fogyasztás előtt, hogy legyűrjék a szorongásukat. Gondolkoztam is rajta, hogy felajánljam szolgálataimat, már ami a bor stressz csökkentését illeti... Azok a pontyok szegények, akiket viszont a piacon láttunk ma valószínűleg valóban, és igazán stresszesek lehettek, miután a hentes kivette őket a vízből és odab**ta a földre őket. Elnézést de tényleg ezt csinálta. Na hát ezekben a halakban biztos felgyűlnek a stressz hormonok, ami nem egészséges emberi fogyasztásra. 

            - A piacra menet eszembe jutott, hogy kicsit indián szökellhetnénk. Még kedvesemet is sikerült rávenni, hogy velem tartson. Igaz ő inkább olyan indián ló ugrásokkal szállt be a muriba. Már régen nevettünk ilyen jót. Ti szoktatok eleget nevetni? Semmiségeken is?

            - Mit jelent nekem a karácsony? Mint hithű zsidó lány, ragaszkodom a karácsonyfához ;). Minden évben elhatározom, milyen gyönyörűen fel fogom díszíteni a lakást, idén különböző dísz gömböket terveztem készíteni. Na éppen ez volt az, amire már nem maradt időm. Ugyanúgy, mint ahogy más években sem. Sok más esetben is előfordul velem ilyesmi. Az időbeosztás még nem megy tökéletesen. Pedig tanítani is szoktam. Talán pont ezért? Arra még nem jöttem rá, milyen mély lélektani oka van ennek. Rájöttem viszont arra, mennyire fontos nekem a családom női vonala. Hogy miket örököltem tőlük. Jót is, rosszat is. De erről részletesebben valamikor máskor. Kevésbé emelkedett, mint ünnepélyes.

            - Mit jelent nekem a karácsony? Élő fenyőt. Ehhez ragaszkodom. 

            - Főzést. Rohanást. De egy kis kellemes nyugalmat is. Biztonságot, mert miközben évről évre változik a történet, mégis van benne állandóság is. A közös ebédek, a közös vacsorák, a közös ajándékozások mindig nagyjából ugyanazokkal. Ezért van szükségünk az ünnepekre? Hogy érzékeljük az állandóságot? Az állandóság biztonságát?

            - Sütöttem ma mazsolás kalácsot, fűszereztem gyömbérrel, fahéjjal és sáfránnyal. Készíttettem húspástétomot, kacsamellből. Sárgabarackkal és kesudióval (sózatlan pisztáciát nem lehet kapni, csak aranyáron). 

            - Holnap még készül: kéksajtos diós pite, gombás töltött tojás; rántott húsi, az ananásszal rakott karaj elmarad, mert a Corában nem lehet kapni szeletelt ananászt... Köretnek csőben sült spenót, répa burgonya. Édességnek: mákos narancsos koszorú.

            - Ezek a karácsonyi gondolataim. És a fa díszítés. És a jövés menés. És az együtt lenni jó.

egyszer hopp az élet....

Ma reggel egy gyermekkori barátom ébresztett, akivel már több éve nem beszéltem. Nem vesztünk össze, nem történt semmi, csak úgy elmaradoztunk egymás mellől. Először akkor, amikor KedvesM és Me szorosabbra fűztük a szálainkat, utána pedig akkor, amikor ő és hites kedvese szorosabbra, majd házasságra fűzték szálaikat. Itt jegyezném meg, hogy soha, semmilyen szerelmi száll nem ébredt kettőnk között, annak ellenére, hogy mint Karinthy én sem hiszek férfi és nő közötti barátságban, itt mégis erről volt szó. Gyerekkori ismerősök voltunk, pontosabban vagyunk. És reggel 9kor ez a fiú keltett szendergésemből. A korai időpont megbocsátható, végül is már nem az igazak álmát aludtam, hanem a lustálkodókét, és amúgy is én hagytam bekapcsolva a telefont. Szóval eltelt írd, és mond, legyen 3 év, amióta nem beszéltünk és Muhi felhívott. Még most sem tudom igazándiból, hogy miért. Meglepett, főleg reggeli kómásan. Elmesélte, hogy egy ideje vidéken laknak, de mindenféle munkaügyi okokból most visszaköltöznek Pestre. Régen tőlünk kb 5 percre laktak, tehát igazán mondhatjuk, hogy tősgyökeres belvárosi srác volt, mint ahogy én is ide datálom a gyökereimet. Sokszor irigykedtem rá, pontosabban az anyagi lehetőségeikre. Az apukája műkereskedő volt, nagyon ügyesen, jól csinálta. Emberileg nem az én világom, de anyuékat nagyon kedvelte, sőt Klárit is nagyon kedvelte (legalábbis szerette volna nagyon, nagyon kedvelni :) Én pedig Muhi anyukájának a vajkrémes, szalámis, uborkás szendvicsét kedveltem nagyon. Ez akkor történt, már hogy többször is ez volt a suli uzsim, amikor megszületett kisöcsém és anyu még lábadozott. Akkor is sokat segítettek. Muhival igazán dinamikus volt a kapcsolatunk. Hol gyűlöltük egymást, hol nem. Nem tudom miért alakult így... Jártunk közös általánosba is. Jellemzően imádtam őt, míg be nem tette a lábát az osztályba, utána beindítottam az offenzívát ellene. Nah ja, gyerekek. Utána cseperegtünk, illetve cseperedtünk, mert az előbbi az eső, ami az ablakon kívül rekedt, külön oskolába jártunk és a kapcsolatunk ismét normalizálódott. A közös találkozások, szülőké, mién egyre ritkultak. Az utolsó, legborzasztóbb hír, Muhi apukájának betegsége volt. Agydaganat. Pár hónap alatt ment el, az amúgy nekem mindig bikaerősnek, és igazi dúvad típusnak látott ember. Mindez épp akkor, amikor Muhi és párja összeházasodtak. A nagynapon még ott volt, de mindezt egy betegség árnyékában végig élni.... Hárman maradtak. A fiatal pár, és a még mindig fiatal anyós. Először közösen vettek házat, összeköltöztek. Hiba volt. A menny és az anya kb egy éve nem beszélnek. Régi barátom teljes mellszélességgel kiáll a kedvese mellet, és azt hiszem ez így korrekt. Ezzel a kedves mame, a jiddishe, nem ért egyet, de nem tudjuk a részleteket, fölösleges is lenne pálcát törni bármelyikük fölött. Ami viszont fontos, hogy ő teljesen lesújtónak találta a híreket. Én inkább a folyamatot tartom elkeserítőnek. Azt a tényt, hogy mi lesz egy család sorsa. Elindultak felülről, sokáig éltek kívülről látva klasszul, és utána a mozgató rugó kiesett a képből és mintha az egész család élete megtört volna. Azt érzem, hogy míg mi, a családom és a családom talán vágytunk volna sok mindenre, ami nekik volt, szépen együtt maradtunk, addig ők széthullottak atomjaira. Ha már valami szörnyű, azt hallani, hogy Muhi anyukája adogatja el a régiségeiket, áron alul. Széthullik a verítékkel felépített birodalom. A családról azt szoktuk mondani, egy rendszer, amit ha valamilyen esemény megborít, igyekszik visszaállítani az egyensúlyát. Ebben a rendszerben úgy látom nem sikerült újra felállítani az egyensúlyt és rendszer szétesett. De talán születik majd belőle egy új.  Az ember is ilyen rendszerként működik, de erről majd a következő bejegyzésben. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy Muhi tulajdonképpen miért is hívott.

Jajj, csak a hangomat vissza ne halljam

Közismert, legalábbis gondolom én, hogy amikor a hangunkat magnóról visszahalljuk, az előadásunkat felvételről látjuk, elég szíven ütőnek érezzük az eredményt. Én legalábbis így vagyok ezzel. Az, amit belülről hallunk egészen másmilyen, mint amit a többiek kívülről. Ez az össze nem illés, igen komoly frusztrációt tud kiváltani belőlem, amolyan ironkodós-pironkodóst. Hasonló érzéseim voltak, miközben kedvenc Csuti nagymamámnak nyomtattam ki a blogos írásaimat. Ő ugyanis nem nyúl számítógéphez, vagy egyéb műszaki kütyühöz, és vezetni is csak azért tanult meg úgy 65 évesen, hogy megmutassa kedvenc sógorának, ő bizony képes még erre is. A lényeghez visszatérve beleolvastam a korábbiakba, és bizony hasonló érzések jártak át, mint a fent emlegetett hang visszhang esetén. Másod szemmel tekintve magamra, illetve az írásomra, olyan hmmmmmm, túl sok, túl kevés, túl akármilyen... Talán az különbözteti meg az igazi írókat a mezei bloggerektől, hogy tudatosak, és kevésbé terjengősek?? Lehet, hogy írói válságba kerültem? Na de válságról majd kicsit később, most először is arról, hogy jaj de boldog lennék, ha azt mondhatnám író vagyok. De attól félek ez némi nemű nagyképűséget sugallana rólam, azt meg semmiképp nem venném a szívemre. Talán előbb kicsit tanulni kéne az írásról mint olyan. Erre persze rögtön jön a válaszom, hogy nade kedves kedvenceim, mint Kosztolányi Dezső vagy  Szabó Magda sem tanulták a regényírást, csak úgy jött nekik, de azért egy bölcsészkart mindketten elvégeztek. Na jó, én is, de picit más irányban. Kb. egy hónapja el kezdtem összeírni, hogy miket is szeretnék vásárolni magamnak, mi hiányzik még a lakásból, mit kéne még elintéznem, úgy hiszem itt az ideje, hogy bővítsem a listát a vágyak felvételével is. Az első tétel az írás tanulása lesz, egy erre megfelelő műintézményben. Rögtön ezután következik majd a végleges szőrtelenítés, mert a havi gyanta igazi kínszenvedés. De ez egy másik történet, hogy Michael Endét idézzem. 

A válságra átnyergelve, most hogy elkezdtem írni, már nem is érzem olyan nehéznek. Ami miatt mostanában kevesebbszer tettem ide magam, az az elegem van oka. Na jó nem olyan bornyasztó a helyzet, mint azt a felvezetésből sejtetni vélek, de azért kezdek besokallni. Először is, elég sokat dolgoztam mostanában. Főleg önmagamhoz képest, főleg, meg ez szuper, mert anyagilag fontos, de rájöttem, hogy vannak bizonyos munkáim, amit csak a pénzért végzek, és ha nem kellene, nem bohóckodnék vele. Ez nem jelenti azt, hogy nehezemre esik, sőt szinte úgy érzem, hogy minimális erőfeszítéssel, egészen jól tudom elvégezni ezeket a feladataimat, de azért ha tehetném naphosszat inkább csak terápiáznék egyénileg és családdal (!!!). Kikapcsolódásként pedig egy kis önismereti csoport, egy kis tanítás. Na de amiből még inkább elegem van az a kiszolgáltatott függőség. A függőség az anyagi javaktól és a kiszolgáltatottság annak, akitől mindez jön. Útálom, hogy várnom kell másokra, útálom, hogy másokat kell nyaggatnom emiatt, útálom, hogy a kari ajiknak várniuk kell emiatt. Útálom, hogy hallom a Kedves hangján, hogy rosszul esik neki valami, mert nekem is rosszul esik. Útálom, hogy elveszik a 13. havimat, csak mert a kormány béna. És főleg útálom, hogy mindehhez jó pofát kell vágnom, mert ha fancsali lesz a képem, attól nem változik semmi, max. nekem lesz rosszabb. 

Imádom viszont, hogy van egy KedvesM, aki már a szempillantásomból, vagy egy fél hangomból is tudja, hogy morgósban vagyok, imádom, hogy tudja ezt, vagyis tud engem kezelni, imádom, hogy fel tud lelkesíteni, és imádom, hogy fordított helyzetben én is meg tudom nyugtatni. Imádom, mert szeret és imádom, mert én is szeretem. És imádom a jiddishe családomat is, mert hozzájuk is oda tudok bújni, ha egy kis buksi simogatásra van szükségem.

  

** Most pedig visszaolvasva ezt az írásomat, nem az lep meg, hogy jujjjjj, mit írtam, hanem az, hogy az én válságom egy időre esett a gazdasági válsággal. Azért totálisan meglepő ez a felfedezés, mert teljesen tudatosan (mert a tudatalattim azért még dolgozhat) szándékolatlanul kezdtem el válságról írni. Eddig azt hittem ez az az én életemben nem igazán játszik szerepet, eltekintve a lakás hitel emelkedésétől… talán mégis???

Kaméleon

Hozzávetőlegesen két hete láttuk a Kaméleon című filmet. Itt jegyezném meg, aki még nem látta, de tervezi, hogy megtekinti, az most fejezze be az olvasást. Azt csak csöndben, hencegősen jegyezném meg, hogy premier előtti vetítésen voltunk. Igaz nem a sztáros, bevonulóson, de még így is a hivatalos bemutató előtt. És szögezzük le, ez igen trendi dolog ;) A trendiségért köszönet Szűcs barátunknak, akinek természetesen nem ez a becsületes neve, de az is egy már kiveszőben lévő  foglalkozást takar, így igyekeztem hű maradni az eredethez. Szűcs kedves tehát szerzett jegyet a filmre, mi meg örömmel tettünk eleget a hívásának. Itt szeretném megosztani az este égését, ami éppenséggel velem történt meg, okuljatok ;) Az alkalom azért is volt neves, mivel végre sor került rá, hogy Szűcs kedves bemutassa még kedvesb kedvesét, akivel immáron 3 hónapja kedvelik egymást. Történt aztán, hogy megérkeztünk a mozihoz, Szűcs elénk jön, és bemutat egy helyes fiatal lányt. Lány meglepően szimpatikus, Me el is kezd vele társalogni igen lelkesen. Leülünk, és a társaság bemutatásakor Szűcs megjegyzi, egy hölgyről, hogy ő itt É. Az az É. Me értetlenkedik, no és akkor mi van, ha ő É, mit kezdjek én ezzel az információval??? Akkor KedvesM már felismerte a helyzetet, próbálta is cibálni a szoknyám sarkát, hogy félre ment az infó. De Me még mindig a szimpi csajszival beszélget, miközben azt látom, hogy Szűcs, annak a bizonyos É-nek a lábán nyugtatja mancsait. Ez igen gyanús volt, mégis miért fogdossa valami ismeretlen hölgyike combját, mikor itt ül vele szemben (mellettem) a barátnője. Hát lassan fény gyúlt szőke kis fejemben és kiderült, barátnő, azért hangsúlyos É, mert ő az a bizonyos, a választott, míg szimpi lány csak az én félreértésem. Közben meg tisztára oda voltam magamtól, hogy milyen jó fej vagyok, hogy így egyből tök jól elbeszélgettem barátnővel.

Na de a filmet nem bántuk meg, kifejezetten tetszett. Azt kell mondanom, hogy a Goda Kriszta féle vonal, még a magyar filmnek is jót tesz, szemben az SOS szerelem és 9 és fél randi típusú blődségekkel. A filmben természetesen szerepelt személyes kedvencem, Csányi Sándor is, aki hihetetlen meggyőző erővel játszotta a butácska, ám de annál nagyobb mellényben járó színészt. Külön kiemelendő Kulka János alakítása, aki meleg gerincsebészt alakít, és igen meggyőzően rebegteti szempilláit főhősünkre, akit Nagy Ervin testesít meg. Ő kaméleon, a férfi, aki bármikor, bárkinek a bőrébe bele tud bújni. A film erőssége az a fajta svéd csavar, amit már a Hatodik érzék című, Shymalan műben is igen értékeltem. Ott, miután Osonkával megnéztük a mozit, még vagy tíz percig ültünk magunkba roskadva, és kb. annyit tudtunk kinyögni magunk elé bambulva, hogy minket hogy átb****. Itt nem volt ilyen erős az érzés, mégis nagyon eltalálták. Míg mindvégig azt gondoltuk kaméleon játszott az emberekkel, kiderül, hogy éppen őt vezetik meg a legjobban. A vezetésbe aztán belepusztul a legjobb barátja, és ő is közel kerül az állapothoz, de egy leckét mégis kap. Az élettől, a Nőtől. Nagy Ervin és barátja Trill Zsolt, egy csaló páros két tagját személyesíti meg, abból élnek, hogy előbbi elcsábítja a hölgyeket, utóbbi információkat szerez, mindennek pedig a kopasztott csirke a végeredménye. Persze a hiba itt is eljön, kaméleon szerelmes lesz, felrúgja saját szabályaikat, és a kártyavár összeomlik. Lelkes egyetemista koromban azt tanultam, hogy az antiszociális személyiség, ami egy személyiség zavar, tehát nagyon korai gyermekkorban alakul ki és nem igazán változtatható a későbbiek során. Ennek a lélek változásnak az egyik sajátja, hogy az ilyen ember hihetetlenül vonzó, kedves tud lenni, csábító. Mindezen vonásokkal rendelkezik a főhős, a nők a tenyeréből esznek. Aprólékosan felméri a kipécézett elcsábítandót, megismeri szokásait, kiismeri vágyait, beférkőzik az életébe, megérinti a belsőjét. Jelmondata, mindenkinek azt kell adni, amire vágyik. Kiderül az is, hogy a két fiú egy árvaházból kerül ki, 18 évesen. Ez szépen beleillik a fent említett személyiség típusba. Szoros barátság fűzi össze őket, együtt képesek megbirkózni azzal a világgal, ami gyermekkorukban kivetette őket magából, megfosztva őket ezzel a normális családban való felcseperedés lehetőségtől. Tervük, hogy a gyűjtött pénzből vesznek egy házat. Azon gondolkoztam, hogy ez jó ötlet, de mi lesz később, mi lesz a ház után. Mint heteroszexuális jó barátok fognak itt élni, a világ meg maradhat magának? És meddig lehet abból élni, hogy lányokat csábítgatnak? Ez nem egy munka, nem lehet életcél, nem lehet örökké csinálni. Az emberek felnőnek, társuk lesz, és olyankor eltávolodnak /kicsit/ a barátaiktól, hiszen új rész íródik az életükhöz. Végső soron ez kavar be a két fiú életébe is. Mindenesetre megszeretjük kaméleont a film során. Drukkolunk neki, hogy meghódíthassa a szerelmet, sajnáljuk, amikor rosszra fordulnak a dolgok, izgulunk érte, csak megússza valahogy. A filmben van egy fordulópont, szerintem elég jól eltalálták. Eddig a pontig jól megy a sorsuk, minden működik, de aztán felüti a fejét a sárga szemű szörnyeteg a két fiú között. Innen, mint a Mount Everestről csúszik egyre lejjebb és lejjebb a főhős, egy homoszexuális kalandon, némi vére verésen és minden addig összegyűjtött pénz elbukásán keresztül. A csúfos vég tehát elkerülhetetlen, pedig igazán azt érezzük hátha megússza ez a buta fiú. De nem. És ez így van rendjén. Miért? Nem vagyok szőrös szívű, a film pedig nagyon pontos üzenetet és értéket közvetít. Egy ideig működik a sumákság, ki lehet használni embereket, meg lehet szégyeníteni gyanútlan/buta nőket, de a hiba elkerülhetetlen. Nem arról van szó, hogy feltétlen győzedelmeskedik a jó, de az biztos, hogy bűnöző életmóddal szerzett javakból nem születik tiszta élet. Úgy gondolom látva a filmet, nem is végződhetett volna másképp, nem lett volna szabad azt az üzenetet közvetíteni a felnövekvőknek, hogy lehet lopni, csalni, még az is megeshet, hogy nagyot szakítasz. A film közmondása részemről: Ki kardot ránt, kard által vész el. A film irodalma: Bűn és bűnhődés.  

A film legnagyobb erénye: jót tudtunk róla beszélgetni KedveseM-el, ez pedig mindent megér.

A boldogság kék madara

“A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív.” 

Maurice Maeterlinck 

 

Úgy egy hónappal ezelőtt azon vettem észre magam, hogy egyre csak történnek velem a dolgok, de mintha érzelmi szinten egyre kevesebbet élnék át ebből. Ez főleg azért zavart meg, mivel ahogy akkoriban írtam is, hivatás terén egyre inkább megtalálni vélem magam, de eközben figyelmetlenné váltam más, igazán fontos dolgok iránt. Az egyik legfontosabb ilyen más: KedvesM. De álljunk csak meg egy szóra, hogy ismét egyik kedvenc frázisommal éljek, mi történik velem, ha éppen a számomra legkedvesebb emberrel szemben leszek felületes. Miközben élvezem, hogy figyel rám, hogy apró gesztusokkal mutatja, mennyire szeret, én elsiklok mind e fölött. Elsiklom afelett, pedig tudatommal tudom, hogy nagyon drága tőle, hogy felkapcsolja a telefonját a sötétben, hogy megtaláljam a lámpakapcsolót és elsiklom sok-sok más felett, ami pedig mind bizonyítja, mennyire szeret engem. Ezen gondolkoztam séta közben, hogy tehát mi is történik most velem, vagy kettőnkkel, ami miatt ilyen átéléstelen lettem. És akkor felkattant a villany, rájöttem, hogy az érzéseimet magamban kell megtalálnom. Ha elvesztek valahol félúton, akkor azokat csakis idebenn kell keresnem, messzire nem tudnak menni, maximum elaludni, ha nem táplálom a tüzet. Csuda érdekes, most ez a szókép/szimbólum jutott eszembe, de akkor úgy egy hónapja, a kék madár úszott be elém, töprengésem egére. Azért is furcsálltam a dolgot, mert eddig úgy könyveltem el magam, mint aki kevéssé gondolkozik imágókban. Valahogy úgy éreztem ez eddig nem volt rám jellemző. Másrészről a kék madárral, mint szimbólum, sem foglalkoztam soha különösebben. Leginkább csak érintőlegesen röppent keresztül az életemen. Talán a mesét sem olvastam eddig, csak valami japán (nemszeretem típusú) rajzfilmet láttam, ami a történetből készült, illetve a K-Pax /Belső bolygó/ romantikus-szomorú szereplőjeként emlékezem a szárnyas jószágra. De ezen a hideg, tiszta napon végleg berepült a lelkembe. Rájöttem, a Kék Madár megtestesíti az érzelmeimet, amit KedvesM felé érzek. A képet tovább szőve pedig, az üresség, amit éreztem, azt jelenti, elengedtem a madaram, nem foglalkoztam vele. Ahhoz, hogy újra visszajöjjön hozzám, meg kell etetnem, meg kell simogatnom  Kalitkába nem  zárhatom, hiszen akkor elpusztul. A szabadság a lételemem, és a saját korlátaimat felismerve, a saját határaimat megismerve kell odafigyelnem rá. Harcolnom kell érte, ha vörös karvalyok börtönbe is akarnák zárni, dolgoznom kell érte, hiszen a boldogságom nem repül az ölembe, ez nem sült csirke. Nem is nagyon pörögtem túl ennél jobban a dolgot, egyszerűen csak azt vettem észre, hogy haza jöttem, és szóltam két kedves szót, és adtam egy puszit, egy odafigyelő simogatást, és láttam a változást. Láttam KedvesM-en, és éreztem magamban. É láttam, ahogy a kis, kék madár jókedvűen fütyörészve röpköd körbe-körbe a szoba felett. 

A történetnek itt vége is szakadna, ha nem jutna eszembe még számtalan szebbnél-szebb (?) gondolat, amiről épp KedvesM mondta, mennyire szereti, hogy mindenről újabb és újabb dolgok jutnak az eszembe. Ez mindamellett, hogy eltérek fő tárgyamtól, izgalmas terület. Sokszor, főleg elalvás előtt azon veszem észre magam, hogy el kezdtem gondolkozni egy témán, és hopp, már valahol egészen máshol jár az eszem. Ilyenkor megpróbálom visszapörgetni az eszmefuttatásomat, honnan is indultam, és miről mi jutott eszembe. Az ehhez hasonló gondolat társítások nagy mestere, a misztikus romantikus novellák nagymester, személyes kedvencem Edgar Allen Poe. Talán épp Morgue utcai gyilkosság című novellájában (de erre nem merném most letenni a nagyesküt) írja le a következő jelenetet: 2 barát sétál egymás mellett az utcán. Némán haladnak egy ideig, majd az egyik megszólal: Valóban Miss X, igazán kedves nőszemély. (Utóbbi megjegyzés nem pontos, éltem a költői szabadságommal). A barátja, arcán a totális meglepődöttséggel néz rá, hiszen neki is épp Miss X bájai jártak a fejében. Meg is kérdezi, hogyan lehetséges ez. Ekkor a másik elmagyarázza, mikor elindultak látta, hogy útitársa is észrevette azt a fekete macskát, amelyik épp a 47-es számú ház kapujában üldögélt. Erről pedig eszébe jutott, hogy...... és így tovább, mígnem pontosan levezeti, mely mérföldköveken keresztül jutottak is el gondolatban Miss X-hez. Hát ennyit a gondolat zuhatagokról és Osonka szerint a gondolat salátákról.

Akiről azonban itt még írni akartam, az Jung, mint címzetes pszichológus alapgondolkodó. Ő írt az archetípusokról. Olyan ősi szimbólumokról, melyek minden ember fejében léteznek, mindenkinek ugyanazt jelentik. Úgy rémlik számomra, a kék madár nem tartozik az archetípusok közé. Most, hogy utánanéztem, ő és Maeterlinck (gyengébbek kedvéért a Kék Madár írója ;) egy időben éltek. Egymástól nem is olyan távol. Egyikük Svájcban, utóbbi pedig Belgiumban született. Ennek ellenére a kék madarat Jung nem köti a kollektív tudattalanunkhoz, ellenben a hős vagy a boszorkány képével. Ez azért érdekes, mert bizton nem véletlen, hogy nekem abban a pillanatban ez a kis repkedő boldogság jutott az eszembe, nem pedig valami más. Természetesen lehet, hogy pont akkoriban, pont hallottam valahol, valakitől említést a madárról, ez mindenesetre nem érte el tudatosságom szintjét. Az viszont biztos, hogy a kék madár, ma már mindenkinek ugyanarról szól. Arról, hogy a boldogság bennünk lakik, és ha utat keresünk hozzá, magunkban kell keresni az utat, nem pedig a külső, tárgyiasult valóságban. Ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, hiába megyünk máshoz, máshova, nem találjuk meg az igazi választ. A kiindulópont itt van bennem és benned, és ő benne, innen indulok és ide érkezem. A forrás én vagyok.

Blog? Napló? Napló? Blog?

Egész ifjonti korom óta naplót írtam. Mondjuk úgy 12 éves korom óta tuti biztosan. Mindig szép füzeteket szereztem be e célra, a titkaim mégsem kerülhettek holmi semmilyen füzet lapjaira. Természetesen sok szép matrica, sőt még egy öntapadós plüss kisegér is helyet kapott az egyik füzeten. Legalább 4-5-10 füzetet tele írtam. Nagy ritkán újra is olvasgattam őket. Kb. olyan érzés ez, mint amikor visszahallgatjuk a hangunkat felvételről. Szörnyű. De azért jó kedvű szörnyű.

Amióta együtt vagyok KedvesM-mel, egyre ritkábban írtam le a gondolataimat. Az jutott az eszembe, hogy minekutána az életem úgy tűnik normál mederbe terelődött, már nem volt szükségem arra, hogy leírjam a lelki háborgásaimat.

Miért is írunk naplót? Egyrészt én, úgy tűnik már kicsiny koromban is fontosnak tartottam megörökíteni magam az utókor, de legalábbis saját magam számára. És egyből itt is az első ambivalencia. Mert ugyebár a napló titkos, csakis saját magunknak szól. Meg kell azonban vallanom, hogy bennem bár ezt soha, semmilyen körülmények között nem vallanám be, ha most itt le nem írnám, hogy mindig titkos vágyként motoszkált bennem, hogy egyszer a nagyközönség is megismerje a nem publikus naplómat. Fujj, te csúnya maga mutogatás. *Ejnye-bejnye* Rövid párbeszédet hallhattatok kedves olvasók köztem és köztem. Na de a meghasadt személyiségű vita viccet félretéve, miért vágyunk titkon arra, hogy lássanak minket (szimbolikusan!) lemeztelenítve??? Pontosítok, mert ezt mindig a kis csoporttagjaim fejére is ráolvasom, hát legyek magamhoz is ily kemény, miért vágyom rá, hogy a titkaimat megismerjék? Mi ez az öncélú magammutogatás? Na jó, igazság szerint nem érzem úgy, hogy magamutogató lennék. Az írás öröméért vertem blog írásba a fejem és lelkem nyugváért kezdtem el naplót írni. Közben pedig csak remélni merem, hogy amiket írok, benned (igen benned, aki most épp körül nézel, hogy kihez is beszélnek; na ne forgasd a fejed, olvass tovább, mert pont rólad beszélek) is felvet néhány kérdést kedves Olvasó. Persze gondoljunk csak bele, ha kedvenc íróink nem lettek volna elég magamutogatók ahhoz, hogy egy kiadó körül ólálkodjanak az alkotásukkal, akkor ma sokkal szegényebbek lennénk szellemileg. Természetesen nem hasonlítom magam a nagyságokhoz, de pár pillanatra jó eljátszani az álomképpel. Úgy érzem, kicsit elkalandoztam a témától, pedig Osonka, kedvenc lektorom és barátnőm épp a múltkor dicsért meg, milyen szépen kezdtek letisztulni az irományaim. A magamutogatást ezúton talán le is zárhatom, konklúzióként kijelentve, hogy olyan ez, mint a motiváció és az érzelmek, előre hajtó, energetizáló folyamat, ami addig addig hajtja a viselkedésünket, míg el nem érjük a kívánt célt.

***Van egy olyan érzésem, hogy további stilisztikai feladatom a jövőben, hogy az igeidőket és személyeket egyeztessem. 

A naplóírás a pszichomókusok szerint is igen kedvező tevékenység. Rámutattak többek között arra, hogy a depresszióban, ha jól emlékszem épp a mániásban, szenvedők állapotának javulásában is sokat segíthet ez a szokás. Innen nézve talán nem meglepő, hogy mikor nyugodtabb szakaszomba léptem, kevésbé éreztem késztetést a naplózásra is. Egyetlen negatív hatását láttam eddig a már emlegetett tevékenységnek. Ez a Pillangó effektus című filmben esett meg. Itt az orvosok ezt a javasolják a kissé labilis idegzetű fiatalembernek, aki miközben visszaolvassa korábbi írásait, ugrálni kezd az időben, főképp a múltjában. Ennek az lesz a hatása, hogy mivel megváltoztatta a múltját, megváltozik a jelene is. A film ennél még egy kicsit bonyolultabb, de egész nézhető. 

Most, hogy egyre nagyobb vagyok, legalábbis a 10-12 éves kori állapotomhoz képest, és még véletlenül sem állítanám, hogy öregebb, ám de bölcsebb mindenképpen, el kezdtem blogot írni. Azt is biztos említettem, hogy már jó ideje gondolkoztam rajta, hogy bele fogjak ebbe a rendkívül felelősségteljes vállalkozásba. Azon filózom, vajon egyenértékű-e ez a naplóírással. Tény-tény, hogy az állandó nyugodt lelkület nem rám jellemző állapot, de ilyenkor mindig arra gondolok, legalább tudom, hogy érzek és nagyon-nagyon várom rá, hogy inkább lenne kicsit uncsibb az életem. Olyankor persze, már amikor uncsibb, arra vágyom, hogy történjen már valami, és láss csodát, általában történik is. Előbb vagy utóbb. 

A blogban mindenesetre nem a féltett titkaimról írok, de azt hiszem a vívódásaim ugyanúgy megjelennek benne, még ha nem is konkretizálom. Ez pedig azért jó, mert utat enged, nem kényszerít rá másokra egyetlen gondolható gondolatot. Miközben pedig azt írom, mások vajon hogy találnak magukra bennem, lehet éppen arról van szó, hogy én hol találom meg saját magamat írás közben. Hol van a saját hangom, és hol vagyok benne én. Ki vagyok én a sok-sok cicoma mögött. Milyen az igazi én? 

Csak szex, és a többi?

Mint rendíthetetlen Sex és New York rajongó, lehet, ez a cikk nem igazán fog bele illeni a vonalba, mégis többször felmerült már bennem a lentebb kifejtendő gondolat. Miközben ezeket a sorokat írom, észreveszem, pontosabban már észrevettem, ezért is írom le, hogy a kis főző köténykémen, mert hogy írás előtt főzésbe kezdtem, milyen kép is látható. Ez pontosan, igen kedves olvasó, jóra gondolsz, az a poénosnak szánt fajta, amelyiken egy hölgy torzója látható nyaktól lefelé a combja felső részéig. Szexis, fehér csipke neműt visel. A cél ugyebár, hogy ha felveszem, úgy tűnik, mintha mindez a dolog épp rajtam lenne, de mégsem. Remélem elég érthetően fogalmaztam. Vagyis ez azt jelenti, hogy még vacsi előkészítés közben is kívánatosnak igyekszem feltűnni. Na most visszatérve a SATC témához, nem túlozzák el egy kicsit a dolgot a szexxel? Ezt most igyekszem nem prűd, karót nyelt feministaként leírni, mert egy pillanatig nem merném gondolni, hogy a szex nem fontos, de nem estek át a lányok a túloldalra? Persze, persze, ez a sorozat erről szól, ez a lényege, de.... Nem könnyű egy mezei halandónak úgy tisztes házas életet élni, hogy közben a filmekből azt sulykolják bele, hogy éjjel nappal, de minimum heti ötször tessék csinálni, és mindig élvezd is, de csudára ám, különben valami gáz van veled, különben nem is vagy igazi NŐ, sőt még az is lehet, hogy depressziós a nemesebb szerved (ahogy ez Charlottéról el is hangzik valamelyik részben). Összefoglalóan, azzal van bajom, hogy a már emlegetett átlagemberek, ezt sokkal ritkábban beszélik meg a baráti körükben, és sokkal kevésbé részletesen, mármint, hogy ki, mikor, kivel és mennyit... Éppen ezért torzul az információáramlás. Ez pedig azt okozhatja, hogy egyesek, akik hetente esetleg csak háromszor, vagy urambocsá fáradtak és ezért csak egyszer, még ha amúgy ez épp kellemes is nekik, akkor már úgy érzik valami hiba van a rendszerben. Bennük, a másikban, vagy az egész istenverte kapcsolatban. A szexuálpszichológusok sem szoktak ilyenekről írni. Legalábbis szerény ismereteim alapján, ezt láttam, pedig szerintem igenis meg kellene tanítani a jelen és a jövő nemzedékének, hogy ami a szexuális magatartás formáira is igaz, az a mennyiségre is. Azaz bármit lehet, ami mindkét félnek kellemes. Ugyanígy bármennyit normális, ami mindkét félnek elégséges.

Az élet közben megy tovább.

Úgy látszik, most ilyen élet időszakom van. Nem gondolnám, hogy akár próbaként is vállalkoznék az élet nagy kérdéseinek megfejtésére, de természetesen gondolkozom rajtuk. Olykor úgy tűnik megfejtettem belőle valamit, de ez mindig csak rólam szól. Az élet nagy kérdései pont azért megfejthetetlenek, mert mindenkinek másról szól. Na igen, azért ez oltári nagy, spanyol igazság. Büszke is vagyok magamra. Oké, ez az írás, nem azért jött létre, hogy saját magamat fényezzem, hanem azért, hogy az élet egy számomra furcsa tulajdonságáról írjak.

Amikor kicsi voltam, úgy tíz környékén, nem tudtam elképzelni, amikor én nem vagyok ott valakivel, nevezetten bármelyik ismerősömmel, akkor is zajlik az ő élete. Nem tudom ez érthető - e. Olyasmi képzetem volt, hogy az élet csak abban a térben zajlik, ahol éppen én részt veszek, a többi meg megáll, és van, de nem folyik. A dinamizmus tehát engem vesz körül. Jó időbe telt, míg rájöttem, hogy ennél azért bonyolultabb a dolog. A világ nem olyan egocentrikus, mint én voltam, ami gondolat persze egy ily fiatalkorú tekintetében abszolút rendben van. Annak ellenére, hogy fentebb említett életkornál mintegy tizenöttel már több vagyok, erre a jelenségre még most is rácsodálkozom. Pedig már arra is rájöttem, hogy a világ nem körülöttem forog, ahogy Kopernikusz, Galilei és Freud is kijelentette ezt valamikor régen. Csak csöndben jegyzem meg abbéli felháborodásomat, hogy a figyelem nem csak körülöttem... Na ennyit az elveszett nárcisztikus hajlamokról ;) Komolyabbra fordítva a szót, sokszor meglep, hogy mennyi minden történik másokkal, miközben velem is. Ezalatt azok akik az emlékeimben élnek olyan statikusnak tűnnek, és inkább csak azt képzelem el róluk, amit közösen átéltünk. Amikor például elutazom pár napra, és KedvesM itthon marad. És persze én is teszem a dolgom, és közben ő is bemegy a munkahelyére és történnek vele a dolgok. 

Álljunk meg egy pillanatra élményem volt szombaton. Egy egész napos fitness rendezvényen voltam. Reggel Babácskával és Michael Jackson női változatával (a nevek természetesen álnevek) bementünk a Sportarénába, és este hét után kijöttem. A kettő között mindössze annyi történt, hogy beköszöntött a nemtudomhanyadik jégkorszak. Én legalábbis így éreztem, miután a totálisan lefagyott utcákon úgy jöttem haza, mint egy diliflepnis. Ez utóbbi kifejezés leginkább az igencsak bizarr közlekedési stílusomra volt utalás. Tehát egész nap bent voltunk, a műsorvezető pedig, két ugra-bugra között bejelentette, hogy míg mi benn, a melegben vígan szenvedélyünk a sportnak, addig kint hótorlaszok hullottak az ajtók elé. Furcsa érzés, hogy mi bent, elfoglalva a mozgással és közben kint fordul egyet a Föld. 

Miközben mi mozgolódtunk, valahol a határ környékén autóbaleset történik, mert egy róka átszalad az úton. Szerencsére a róka is, az utasok is sértetlenül, a kocsi totálkáros. Ezt az egyik csoportom résztvevője mesélte el. Ha már a csoportok szóba kerültek, ők is gyakran nehezen érthetőek. Minden órát úgy kezdünk, hogy megkérdezem őket, mi történt velük, amióta nem találkoztunk. Mire ők többnyire elmondják, hogy "semmi". Tisztelet természetesen a kivételnek. Szóval, hogy lehet olyan, hogy senkivel nem történt semmi. Olyan fizikailag és nyelvtanilag is lehetetlen, hogy valakivel semmi se történjen. Érdekes módon, amikor én csoportra jártam, velem mindig történt valami. Valami nagyon fontos, valami életbe és gondolatokba vágóan fontos. Persze különbség van a két helyzet között. Én tudatosan választottam a csoportot, kinyilvánított célom volt, hogy személyiség fejlődjek. Nekik az óra kötelező, és nem is biztos, hogy egy nagyobb csoport előtt meg akarják osztani a történeteiket. Na de ki mondta, hogy minden titkot most azonnal dobjanak a terem közepére. A többi pedig már nem is fontos?

De a legborzasztóbb, hogy a világ akkor sem áll meg, és nem fordul ki önmagából, amikor tragédia történik. Nem állt meg a világ akkor sem, amikor Klári meghalt. És tovább forgott annak ellenére, hogy a kedves személy nagyon beteg volt. Persze tovább forog most is, amikor meggyógyult. De ez azt jelenti, hogy tovább fog forogni utánam is, és csak én fogom úgy érezni, hogy minden megszűnt tovább gurulni. Pontosabban csak előtte fogom azt gondolni. De talán nem is baj, ha tovább forog, mert így belőlem is új élet fog kihajtani. Újabb csodák a világnak. Újabb gondolatok az álmodozásnak. Egy következő .... virág a világnak. 

Receptet az élethez?

Tulajdonképpen már a blog indulásakor is ezen törtem a fejem, pontosítva a választásokon. A választások sokszínűségén és mostanában a lehetőségek csalóka voltán. A legnehezebb dolog, hogy miért is nem kaptunk receptet az élethez. Mondjuk, amikor megszületünk, miközben világra jön a gyerek, meg az egyebek, egy kis cetli is kikerülne a szép új világba, amit aztán ki-ki kedve szerint bekeretezhetne, és ez alapján tudná, mikor merre meddig, hányóra. Na de e nélkül??? Nem tűnik néha nehéznek a döntés? Én annyit tudom rágni magam, hogy jól döntöttem e. És ha mást kellett volna választanom? Na de ki garantálja, hogy ha a hirtelen érzelmekre hallgatok, akkor az jobb lesz. Honnan tudjam nem az-e a tévedés. És amikor, majd nagyon öreg leszek és igazán tapasztalt (idézet: dalszöveg) és visszanézek az életemre, akkor azt fogom-e érezni, hogy jól tettem, nem voltak elhibázott lépéseim. Vagy épp ezek az elhibázott lépések tettek azzá, aki vagyok. 

Van egy szívemnek igen fontos ember, aki például úgy döntött, hogy ő inkább belebetegszik, de nem mondja meg jól a magáét. Inkább elfojtotta. Ő úgy döntött, kemény marad, nem mutatja meg micsoda düh is tud fortyogni benne. Talán így volt jó, ki tudja, mit okoz, ha kitör. Így azt okozta, hogy súlyos, visszatérő betegséget gyártott magának. Szerencsére most meggyógyult, Talán örökre. Talán tanult a dologból valamit. Talán mi is tanultunk belőle. Például azt, hogy nem egészséges magunkba fojtani azt, ami ki akar jönni. 

Egy másik fontos személy, sokszor elgondolkoztat. Osonka nem egyszer mondta már nekem, úgy érzi, nem ott van, ahol lenni szeretne. Néha leül, és úgy érzi, más sorsot szánt magának, amikor még a gimi padjában üldögéltünk és nevetgéltünk. Mely döntései vezették idáig? Pedig akkor is ő volt az, aki karakánul tudta mit akar. Én pedig már akkoriban is inkább álmodoztam, és a padba feltett lábbal olvastam az Esti Kornélt. Osonka úgy gondolja, valami mást kellene csinálnia, más életet is élhetne. Ez nekem is eszembe jut néha. Aztán, ha résnyi bepillantást kapok abból a másik világból, rájövök, talmi csillogás. Az érték máshol van. Ott ahol élek. És hogy ez gyávaság vagy értelem? Majd kiderül.

Egy kevésbé kedves ismerősöm szerint fatalista vagyok, mert azt gondolom, hogy aminek meg kell történnie, úgyis megtörténik. Szerinte ezzel kihúzom magam a döntések terhe alól. Szerintem pedig döntök. Szerintem az állandósághoz nagy bátorság kell. Az állandóságot választani nem könnyű. Menekülni, kételkedni egy életen át? Egy darabig esetleg, az ismeret, a tapasztalás szükséges. De százezer fokon égni csak a romantikusok tudtak, bele is haltak. Érdekes, úgy látom, az irodalmi ízlésem is hasonló utat járt be. Kezdtem velük, Edgar Allen Poe, Csáth Géza, Kosztolányi, Marquez, Kundera (?). Kétség nem fér hozzá, most is imádom őket, de mellettük gyönyörűen megférnek a hosszú életű hősök, mint ugye Szabó Magda többek között. Jut eszembe, érdekes, hogy a Petfő-Arany párosból utóbbit kedveltem igazán, pedig ő igazán nyugodt típus volt. Bár az is igaz, hogy a balladák, az igazi kedvenceim, tele voltak sodró érzelemmel. Vagy elég, ha a sodrást kiélem az olvasásban és az álmokban? 

Kicsit elkanyarodtam. Ha lenne az élethez receptünk, a fent említett kedves személy, talán nem tartott volna mindent magában. És Osonka, talán más utat választ, ahol valaki mással találkozik, aki másfelé tereli az életét. Én is dönthetek máshogy, mehetek másfelé, de csak ha akarok. Talán egy recept túlságosan is bekorlátozna. Épp elég, ha a szülők megírják az első receptet. Ha szerencsénk van, nem a békakirályét, inkább a hercegnőjét. Azt hiszem mindenki saját élet receptjének írója. És ha rájön, hogy elrontotta, újra írhatja. És szerencsére ki nem radírozhatja, így mindig újra tudja olvasni, hol rontotta el. Rájönni, hol írta rosszul, hogy fogalmazza szebben újra. Ez az élet, ez az életírás útja. 

Koncz Zsuzsa:

Mint hosszúcopfos, barna lány
Jó édesanyám faggattam én
Leszek-e boldog. Leszek-e én
S ő válaszolt könnyedén
Bárhogy lesz, úgy lesz
A jövőt nem sejthetem
A sors ezer rejtelem
Ahogy lesz, úgy lesz
Bárhogy lesz, úgy lesz 

Aztán az első randevún
Egy kócos fiú ki hozzám hajolt
Szeretsz-e mindig, kérdeztem én
S ő vidáman válaszolt
Bárhogy lesz, úgy lesz
A jövőt nem sejthetem
A sors ezer rejtelem
Ahogy lesz, úgy lesz
Bárhogy lesz, úgy lesz 

Sok évig éltünk boldogan
Aztán ő elment, oly messze jár
Visszatér hozzám, visszatalál
A levélben ennyi áll
Bárhogy lesz, úgy lesz
A jövőt nem sejthetem
A sors ezer rejtelem
Ahogy lesz, úgy lesz
Bárhogy lesz, úgy lesz

főzőcske

<-- a kezdet Az elmúlt napokban újra rám jött a főzhetnék. Azon melegében el is kezdtem nézegetni kedvenc gasztro blogjaimat, hogy mégis mit lenne jó 3 színes szép kaliforniai paprikámból készíteni. Legott meg is született az ötlet, és ma estére tárgyiasult is a dolog. Az előkészítést délelőtt végeztem, aminek eredményeképpen majdnem el is késtem az előadásomról, de az eredmény igen kívánatos lett. Sajnos a képek nem lettek csúcs szuperek, mivel szegény kis cannonunk már lestrapálódott az évek során, azért valami talán visszajön. 

A menü tehát: enyhén csípős csirkemell falatkákkal és füstölt sajttal töltött briós labdák, Nemisbéka után szabadon

 http://domesticgoddess.freeblog.hu/archives/2008/06/15/VKF_XVI_-

_Piknik_a_kisszobaban/ . 

Mellé pedig Fűszeres Eszter ötletétől vezérelve: 

http://fuszereslelek.blogspot.com/2008/07/sult-paprikasalata.html 

a piros és zöld paprika csíkok gyorsiban átsütve, egy kis rögtönzött 

túrókrémmel, hogy jobban csússzon. 

--> a végeredmény

Cipőcskék

Ahogy ígértem a könnyedebb, de annál fontosabb téma, ami most következik. KedvesM szerint túl sok van belőlük, szerintem soha nem lehet elég. Ebben a kérdésben inkább Carrie Bradshow véleményére adok, aki ugyebár szó nélkül kiad értük akár 500 $-t is, ha arról van szó. Hát ennyit nekem sajnos még soha nem sikerült költenem egy cipőcskére, de ha dúskálnék tuti megtenném. Véleményem szerint tehát egy gyönyörű cipő, még szűkös helyzetben is bele kell, hogy férjen a büdzsébe. Hiszen ha a topánkám legalább megjárja, a többi is menni fog valahogy. Én akár naponta többször is hajlandó vagyok váltani, főleg, ha van rá érkezésem. A kedves ettől tök padlón van. De hát olyan nehéz ezt megérteni??? Persze a svédcsavar az egészben az, hogy ritka csirke az, amikor sikerül egy igazán kényelmes darabot beszerezni. Sajna ez a magas sarok, krumpli orr átka, hogy nem egésznapra szánt viseletek. A minap is, betértünk egy Humanicba, jó, jó tudom, nem egy prémium kategóriás márka, de akit zavar, ne hordja... Gondoltam, csak nézzünk körül, mi a kínálat. Tudom, tudom, mindig így kezdődik ez. Az alkoholistáknál. Ezt az utolsó pohár kis pálinkát még legurítom, mi baj lehet belőle. Persze én is így jártam, minek után nem számoltam cipő addikcióm súlyosságával. Nézelődőm, nézelődöm, hát nem rám mosolygott egy gyönyörűséges piros, skót kockás, lakk betétes gyönyörűség. Hmmm, hmmm egy próba még nem árt meg senkinek, morfondíroztam magamban, na de nem találtam a mértemben. Szerencsére ekkor jött a felmentő hadsereg képét magára öltő kedves, és segített is egy passzentos darabka kiválasztásában. Persze nyílvánvaló, hogy mi lett a vége. Íme a gyönyörűség, már itthon az üveg asztalkán: 

Másnap természetesen már abban parádéztam, végig a városon. Igaz, hogy este, mikor odaértünk Osonkával a korábbiakban emlegetett bowlingozásra, már majd megpusztultam, úgy fájt a lábam, de ilyenkor eszembe jut anyukám mondása, amit főleg kicsi koromban hangoztatott, hogy bizony: "A szépségért szenvedni kell." egy ilyen topánka kedvéért pedig a hülyének is megéri...

Végezetül még egy kép, a további kis kedvenceimről. Ha rajtam múlna persze, tuti szerveznék magamnak egy olyan gardróbot, mint Mr Big Carrie-nek a SATC filmben, és feltölteném szebbnél szebb lábbelivel.  Most pedig decemberi terveim között szerepel egy kényelmes csizma beszerzése, mert egy magas sarkút sikerült  már újítanom, kb egy hónapja :) Még ezt is meg merem kockáztatni, hogy most egy lapos sarkút veszek, bár félek ez nem lesz egyszerű....

Csuda csapat

KedvesM tegnap megjegyezte, hogy mostanában nem nagyon írok a blogra. Ebből az állításból több lehetséges feltételezést is levontam. Egyrészről valóban kicsit ritkábban írok mostanság, mivel az elmúlt 1-2 hónapban elég sok dolgom akadt. Ezt semmi kép nem panaszként fogalmazom meg, hiszen ezek között akadnak izgalmas, új lehetőségek és persze anyagi, pontosabban pénzügyi tárgyiasulásai is az időmnek. Másrészről a fenti kijelentés azt is tartalmazhatja, hogy a Kedves szokta olvasgatni a blogom, amit nagyon helyes döntésnek tartok, és ebből talán még az is következik, hogy tetszik neki a dolog, hiszen minek hiányolná, ha egyszer kín lenne az olvasása. Annyit azért meg kell jegyeznem, hogy a blogot nem írás, nem egyenlő a gondolatok hiányával. Most két téma van bennem, következzen itt a komolyabb. A kellemesebbet fotomontázzsal a következő szabad félórámban.

Múlt szerdán Osonka társaságban, 3 óra fodrászati kezelés után, csatlakoztunk anyukához és kedves kollégáihoz a Duna Plaza bowling pályáján. Az este nagyon kellemes volt. Némelyikük a férjét, vagy a hölgyemény kedvesét, más a fiát, anyu ugyebár a kislányát vitte magával, én pedig Osonkát. A játék is kellemes volt, olyan kolleginák is egyre szuperebbül gurítottak, akikről nem is gondoltam volna. A saját teljesítményemről nem óhajtok véleményt formálni. Elég legyen annyi, hogy nekem volt a legklasszabb párom a játékban.

Nem csak azért tartom fontosnak, hogy írjak anyu munkatársairól, mert igen irigylésre méltónak tartom, hogy a munkahelyen kívül is szívesen érzik jól egymást, hanem azért, mert őszintén tisztelem őket. Ennek pedig egyetlen oka van, mégpedig az, hogy szeretik anyut. Persze ez nyílván azért is van így, mert a mame, mint igazi jiddishe, csuda érzékkel van az emberi kapcsolatok felé, nem is tudom miért nem ő lett cicológus…. Minden esetre a kollégái - úgy érzem - maguk is elfogadták anyut főnöküknek, és egyben barátjuknak is.

Szóljon hát ez a rövid beszámoló róluk, a kedves kollégákról. Több típust különíthetünk el. Az egyik csoportba tartoznak a hölgyek, akik nagyjából anyuval egyidősek. Legtöbben közülük már hosszú évek óta együtt dolgoznak, de legalábbis cég-a cégen keresztül ismerték egymást. Amikor anyunak az előző munkahelyén nagyon csúnyán köszönték meg az eddigi munkáját, az ismerősök segítettek, hogy házon kívül menedzseljék további sikeres pályafutását. Nem tudom pontosan ki-kit vitt magával, de lényeg, hogy a legközelebbi kollégáival együtt maradtak az új helyen is, és ez alapja a jó hangulatnak, és a munka minőségének. Van aztán egy régi-új titkárnője anyunak, akit leginkább egy pirosan mosolygó almához tudnék hasonlítani, csak vörös hajjal. Ő az, aki többek között beszerzi nekünk a színházjegyeket, és még arra is emlékszik, hogy anyu kicsi lánya Szabó Magda rajongó, és akkor az írónőről szóló fotós könyvet egyből továbbítja is felém. Állítólag eszméletlenül ügyesen gardírozza kis családját, a lányaival és az ő családjaikkal is pompás a közös megértés.

Leírhatunk egy egyszemélyes csapatot is, ő anyu velem egyidős kolleginája, akiről nekem Miki Egér jut eszembe, de mivel leányzóról van szó, inkább Mini címen fogom emlegetni. További közös vonás bennünk azon kívül ugyebár, hogy velem egy idős, és lány, és ember és két keze, meg két lába van, hogy kb. 2 saroknyira lakik tőlünk, és megígérte eljön velem tornázni. Ez szuper lenne, mert közösen mégiscsak jobb senyvedni, mint egyedül. Ezúton üzenem is, hogy mit szólnál, ha mondjuk Újpestre járnánk?? Én oda tervezem most.

A harmadik csoport létszáma két fiatalembert számlál, akik talán csak pár évvel idősebbek nálam. Mindketten beillenének anyu fiainak is. Szerintem néha úgy is érzik egymást. A sok emlegetett szeretetbe tisztelet is vegyül, érzéseim szerint, mert a haverkodás sosem megy a tennivalók rovására. A fiuk igen izgalmas példányok ám. Szuper kedvesek, kérés nélkül segítenek elintézni a dolgokat. Remekül alkusznak, és még a rosszból is képesek aranyvárat építeni végül. Hogy már a csecse parasztházat, amit egyikük felépített ne is említsem. Tudjátok az az igazi verandás beépített, búbos kemencés, sok ablakos, növényes.

Mindent összefoglalva, bár én feleannyira nem ismerem a csapatot, mint ők egymást, mégis őszinte tisztelettel adózom előttük, és csak reménykedem benne, hogy megtartják magukban azt a kis fénysugarat, amivel anyut is bevonták.

Lelkesedelem

Kb. 2 hete készülök rá, hogy írjak arról, mennyire megnőtt bennem a lelkesedés faktor szint. Olyannyira elhatalmasodott bennem ez az érzés, hogy annak ellenére, hogy két hétbe telt, mire úgy döntöttem, most erre a posztra szánom az időmet, ahelyett hogy az egyéb rendkívül fontos dolgaimmal foglalkoznék, hogy még mindig nem felejtettem el a téma ötletemet és lám bele is kezdtem. A felejtés mentesség elképzelhető, hogy arra az igazán egyszerű pszichológiai törvényre vezethető vissza, amit Zeigarnik effektusnak nevezünk (fontos, Zeigarnik nő volt, legnagyobb döbbenetemre), és röviden abban áll, hogy a még el nem végzett "feladataink" aktivált állapotban élnek bennünk, mindaddig, míg el nem végezzük őket. Ezzel a meggondolással magyarázzák például, hogyan képesek a pincérek fejben tartani a különböző rendeléseket. Miután azonban a kedves vendég kifizette a számlát, úgy elfelejtik, mint a sicc. 

Nade nem holmi pszichológiai törvényszerűségekről akartam írni, hanem a lelkesedésről. Azt vettem észre magamon az utóbbi időben, és ez a felismerés, ha nem is volt orgazmikus érzés, mégis kifejezetten boldoggá tesz, hogy egyre több dolog van, amiért lelkesedem. Ez azért fontos nekem, mert volt olyan időszak, amikor azt figyeltem, hogy sok ember mennyire tud lelkesedni bizonyos dolgokért, mint például egy hobbi, vagy akár egy vallás, még akkor is, ha én épp nem ebben hiszek. KedvesM-et például jó nézni, amikor a horgászbotjait tisztogatja, vagy képes hajnal 4-kor is felkelni, hogy elmenjen halakra vadászni. Szerintem ez nagyon klassz dolog. Én eközben nagyon sok mindent tettem, hobbi, sport, munka, tanulás, de az igazi lelkesedést nem éreztem. Lehet az írás is segített benne, mert az egyik dolog, amit iszonyatosan megszerettem, az írás. Belekezdeni kellett csak, a belső lökés, azóta pedig nagyon jó érzés, gondolatokat megosztani. Magukat a szavakat is megszerettem, a szép kifejezéseket, de erről már írtam korábban.

Aztán egy másik dolog a szakmám. Amikor elkezdtem tanulni, nagyon érdekelt a dolog. A munka során viszont nem éreztem, hogy hajrá, hajrá, újdonság, keresés, izgalom. Mostanában viszont azt veszem észre, hogy lelkesedem egy egy csuda izgalmas témáért. A lelkesedést többek között azon is vettem észre, hogy megváltozott a szóhasználatom. Sose mondtam mondjuk azt, hogy ez a szociálpszichológia, milyen csuda izgalmas egy dolog, annak ellenére, hogy simán az persze. Most viszont, ha bárkinek a családterápia izgalmai ecsetelem, biztos, hogy többször is elhangzanak olyan kifejezések, mint: csuda klassz, szuper, hiper izgalmas, lebilincselő, különleges, kitűnő, pompás, remek és amúgy is yyyyyeeeeeeeeeeee.

Extra meglepő vetületeit láttam meg továbbá a narratív pszichológiának. A devianciák témájú doktori órámon az egyik csoport társunk bemutatta a kutatását. A terület az addiktológia (kábítószerhasználat), azon belül is a rehabilitáció. Azt vizsgálták, hogyan változik azok kifejezési, emlékezeti szókincse, akik még a rehabilitció előtt állak, illetve, akik már tiszták. Az eredmények szerint az utóbbi csoport tagjai sokkal gyakrabban használtak olyan szavakat, amelyek a jövőre irányulnak, amelyek a társakkal, emberi kapcsolatokkal függnek össze, mint akik még a leszokás előtt állnak. Hogy miért érdekes ez? Mert a szociális kapcsolatokra utalnak.

Az egészségpszichológia iránya, mely már korábban is igen belopta magát a szívembe, és azt gondolom igen üdvözítő irány, hiszen nem a beteg emberből indul ki, hanem a cselekvőképes, önmagát képviselni tudó, ép személyiségből, foglalkozik sokat azzal a kérdéskörrel, mi az, ami támogatja az embereket egészségük megőrzésében, megtartásában. Egy ilyen témájú órán meséltek egy, a hatvanas években végzett vizsgálatról. E szerint, tovább élnek azok a férfiak, akik házasságban élnek, mint magányos társaik. Érdekes kitétele a vizsgálatnak, hogy az egészség, élethossz szempontjából a házasság és az élettársi viszony nem ugyanazt a kimenetet valószínűsíti. Vagyis utóbbi kapcsolati viszony alacsonyabb betegségek elleni védelmet valószínűsített, mint a jegygyűrűs téma. **Hallod ezt drágám ;) ** Mi is a lényege ennek az egésznek? Hát az, hogy akik kapcsolatban élnek több segítségre, odafigyelésre, szeretetre számíthatnak, azokkal szemben, akik elvonulnak a társadalomtól. Fent említett csoporttárs mesélt pl. a japán Ogimi falujáról, ahol a legmagasabb életkort elérő emberek élnek, igen nagy számban. Arra jutottak, hogy ez a meglepően hosszú élet többek között annak köszönhető, hogy az emberek a nyugdíjazásuk után is megtartják a fokozott szociális/társas aktivitásaikat. Vagyis emberek között vannak, másokkal foglalkoznak és azok is törődnek velük.  Egy másik érdekes összehasonlításban már elhunyt költők életműveit elemezték. Azt az eredményt találták, hogy azok az írók, akik műveikben többször használnak szociális szavakat, rendre magasabb életkor éltek meg. Szerintem ezekek nagyon érdekes, és izgalmas kutatások.

Azt is észrevettem, hogy egyre jobban kezdenek összeállni a fejemben az összefüggések, már a szakmámra vonatkozóan. Mintha lassan a helyükre kerülnének a dolgok. Kicsit azért félek is a dologtól. Ahhoz hasonlít ugyanis az, mint ahogy az angolt tanultam anno, és ami állítólag elég jellemző folyamat. Tehát eljutottam egy szintre, és úgy éreztem, hogy na most már igazán klasszul megy a dolog, beszélek, mint akinek parancsba adták, de igazándiból csak ezt követően nehezedik a dolog, és ilyenkor rájön az ember, hogy tulajdonképpen ez a tudás még szinte semmi, gyerünk tovább tanulni. 

 

Mi a lényege ennek a sok gondolatcsapongásnak? Az a már elcsépelt, örökigazság, hogy a hosszú élet titka az emberi kapcsolatokban keresendő. Továbbá az, hogy tessék megkeresni azokat a lehetőségeket, amikért őszintén lelkesedni tudunk!!!!

 

Ps. Én most perpillanat azért tudnék őszintén lelkesedni, ha a kis vörös, szőrös, vagyis a macska, visszavenne a nyávogásból és végre megszólalna emberi nyelven, és megmondaná, hogy mégis mi a franc baja van, amiért minket folyamatos izgalomban, pontosabban nyávogásban kell tartani, még éjszaka is!!!! 

Születésnap a felhőparti kávéházban.

Tegnap délelőtt még nem egészen értettem, miért akar anyu mindenképpen ma kimenni a temetőbe. Persze tudom, hogy halottak napja van, és a fontos szerettek sírjához illik kimenni, nade miért pont a legnagyobb tömegben kéne ezt megtennünk? Én a magam részéről úgy gondolom, nincs szükségem a temetőbe járásra ahhoz, hogy emlékezzem arra, aki nekem fontos. Persze lehet ez elcsépelt, vagy akár önmagamat kimentő okfejtés is, mindenesetre így működik nálam és kész. Aztán délutánra leesett a két fillér, merthogy ma van Klári születésnapja. És halottak napja ide, tömegroham oda, ilyenkor illendő a látogatás. Én lemondtam végül is erről a lehetőségről, inkább azon fantáziáltam, vajon hogyan is töltheti Klári ezt a számára koránt sem dicsőséges napot, az én álomképeim szerint. Dicstelen, mert ugye a születésnap azt jelenti, az ajándékkapás és rólunk megemlékezés örömén kívül, hogy ismét nem vonhatjuk ki magunkat az idő vasfoga alól, egy évet újból öregedtünk. S lám még az orrunk alá is dörgölik. Meg sem kockáztatom, kiszámolni, hogy Klári a mi időszámításunk szerint hányadikba lépett, bár halványan sejtem, hogy nem túl messziről veri már a 90-et. De, ssssssssss, számára a kor emlegetése nagyobb bűn, mint egy hívő számára Isten nevének hiába való szájravétele. Szóval nem is tudom, talán igaza volt, amikor pár évet rendre megtartott magának pluszban. A napokban én is azon töprengtem, hogy egészen kellemes dolog 28 évesnek lenni, tulajdonképpen pár évig meg is tartanám még magamat ebben a kettes számrendszerben. 

Az én szülinapi fantáziakép ajándékom Klári számára a következő hát:

            Elegáns ruhás, kalapos hölgyet látunk egy kényelmes felhő habos útján közeledni. Éppen befordult az égi Kékduna partján fekvő, békebeli kávéház udvarára. Ebben a pillanatban egyszerre öt gavallér ugrik fel az asztala mellől, hogy hellyel kínálják. A sudár dáma él egy magas, jóvágású, de szomorú szemű úriember kedves invitálásával. Miután leültek, ez a földöntúli jelenség cigarettára gyújt, amit az odarohanó fiatal pincér egy szikrával már meg is lobbant. A hölgy elfogyaszt egy kellemes kávét, kisujját kecsesen eltartva a pohártól. Majd megköszönve a kellemes társaságot a szimpatikus gyártulajdonosnak, feláll és egy közeli asztalhoz telepszik. Félszemmel éppen látja a vágyakozó tekintetű, barna bőrű férfit is. De csitt, az asztal zöld posztója megtelik élettel. A leosztás elkezdődött. A kártyapartnerek, Éva, Manyi és Miklós, aki máris mérgelődik a többiek lassúsága felett. Na de hiába a hőzöngés, hiszen a kibicelőnek a sarokra ülő gyáros száján hamiskás öröm látható, miközben még egyet pöfékel cigarettájából. Nem véletlen, hiszen miközben a felhőkön keresztül rákacsint Dicikére, éppen azt figyeli, Klára, hogyan nyeri meg immár a harmadik bulit is egy bravúros handdal.

Kreatív képriport

Pár héttel ezelőtt Skinnetik baártnőmmel a Normafánál voltunk, és megsétáltattuk magunkat Boszi kutya által. Skinnetikkel bár viszonylag ritkábban találkozunk, olyankor mindig nagyon jókat beszélgetünk. Élvezem, hogy másképp szemléli az emberi lélek működését, mint én és  nagyon izgalmas dolgokat szokott mesélni. Ilyenkor őszintén, kicsit irigykedem is, és nem egyszer felmerült már bennem, hogy előbb utóbb belevágok olyan tanulmányokba, hogy én is elsajátítsam az efajta tudásokat is. Na nem csak beszélgettünk és sétáltatódtunk, de Skinn. fényképezgetett is, például ilyen szépeket:  meg ilyeneket:

 Séta közben faleveleket is gyűjtöttünk, bogyókat és vadgesztenyé

t is. Ezekből itthon csináltam asztali díszeket, dísztökkel kombinálva. 

Butácska töprengés

Mielőtt kedves, érdeklődő olvasók ijedtetekben visszahőkölnétek a címtől, már ami a butácska dolgokat illeti, mindenkit megnyugtatok, már a fejemben van a következő téma, ami határozottan nem lesz butácska, sokkal inkább érdekes. Ámde, jó munkához idő kell, most pedig inkább aludnék már, mint itt hosszasan írnék, így ma csak erre a csekély értelmű (ugyebár Micimackó) szösszenetre futja. 

Arról töprengtem ma este, miután megnéztem a Hal a tortán című, magas színvonalú gasztrorealitynek is becézett celeb bohóckodást, hogy vajon ciki - e, amit a Hajdú-Sarka-Hajdú páros előad estéről estére. Történt ugyanis, hogy bár azt nem láttam (legnagyobb szomorúságomra) első este főzött a mi Katánk, aki bár igen fiatalka (erre pedig nem vagyunk féltékenyek ugyebár, így királyi többesben), de annál inkább tűnik butácskának, főzött, de úgy, hogy érezhetően nem igen engedte el maga mellől féltő férjecskéjét, HP-t. Sőt, ami még ennél is valószínűbb, HP nem engedte el maga mellől Katácskát. Ahogy talán Fiala oly bölcsen megjegyezte, Kata félretette az énjét HP mellett, és csak a legritkább esetekben veszi azt elő. Na de hagyjuk is ezt a mellékzöngét. A lényeg, hogy tegnap esti adásban is és ma is, a vacsi végére betoppant HP, az ő édes kedves, és nem utolsó sorban igen csak terhes asszonykájáért (na jó, itt már talán felbukkan bennem, királyi egyesben, az irigység sárga szemű/hajú/bőrű ördögfiókája), és hazafuvarozta. Na most itt kezdődik a töprengésem. Ciki- e, hogy Peti este elmegy Katáért és mint egy hülye gyereket kikapja a társaságból és hazaviszi. Természetesen, ha abból indulok ki, hogy a már említett párosról van szó, akkor persze, hogy ciki, hiszen az összes viselt, és nem viselt dolguk, határozottan ciki, és ez a legfinomabb, mi megfogalmazható velük kapcsolatban. De ha egy pillanatra eltekintek attól, hogy kikről is van szó, akkor vajon nem éppen figyelmesnek is tekinthető ez a cselekedet, vagyis, hogy az aggódó férj odafigyel magzatát a szíve alatt hordó kedvesére, és hogy óvja élete párját, és a születendő trónkövetelőt biztonságos körülmények között hazaszállítja őket. Végül is, ha evolúciós szempontból nézem a kérdést, ez abszolút az adaptivitást biztosító lépés. Más részről viszont számomra ez az overprotektív viszonyulás határozottan gáz. Tudjuk ugyebár, hogy akik babát vár, nem beteg, hanem a természet egy csodás állapotában leledzik. A figyelmesség és a nyálasság, vagy a figyelmesség és az uralkodásvágy között hol húzódik a határ? Ti mit gondoltok?

Anekdota

Szeretem az anekdotákat. Rövid, tömör, frappáns és humoros. Anekdotát csak fontos, nagy emberekről szoktak írni. Olyanokról, akikről érdemes írni. Vagyunk így egy páran….

Ez a történet az én kedvenc apukámról fog szólni, ismerhetitek J. Pape fedőnév alatt.

Az én apukám, a legbátrabb apuka, aki csak élt valaha is kerek e világon.

Kivéve talán akkor, amikor fogorvoshoz, bőrorvoshoz, láborvoshoz, kézorvoshoz, vagy egyáltalán orvoshoz kell mennie. Hát igen, mindünknek megvannak az apró kis gyarlóságaink, az én apukámnak a doktoricitisz utálatisz. Kit/mit szoktunk utálni? Főképp félelmünk megtestesítőit. Természetesen a világért sem merném állítani, hogy az én apukám fél az orvosoktól, talán a kanapé mögé bújva, halkan mernék csak valami hasonlót suttogni, na de melyikünknek nem dobogott hevesebben a szíve, amikor egy-egy orvos színe elé kellett állnia, hogy meghallgassa az ítéletet. Nem is fokozom tovább, lett légyen ugyanis, hogy az én drága apukám nem húzhatta tovább a dolgot, utálat ide, félelem oda a térde keményebben küzdött, így orvost kellett keresni hozzá. Már nem apukámhoz, mindösszesen ahhoz a fránya térdhez, és akkor most nem kezdek bele holmi pszichológiai és filozófiai elmélkedésekbe arról, hogy vajon az állam, akarom mondani térdem én vagyok-e? Csodák csodájára talált is egy kedves (?), korrekt gyógyítót, aki elfogadható feltételeket ajánlott neki térd műtétet illetően. Mert nincs azért olyan könnyű helyzetben az az orvos, aki az én apukámhoz akar nyúlni, annak bizony fel kell kötni a gatyamadzagot.  Apuka ugyanis, talán már említettem, nem kedveli ezt a népséget túlságosan, így a bizalmi helyzetet sem könnyű elérni nála. Történetünk fő vágója azonban még ezt is elérte, annak ellenére, hogy az első találkozás alkalmával, egy kerek órával később jelent meg, mint mondva vagyon. És az én apukám mégis megvárta, és ez óriási kegynek számít ám, mert holmi földi halandó dokikat úgy ott hagy hoppon, hogy csak porzik. Az igaz jó pontot azonban akkor szerezte a mi csoda dokink, amikor kijelentette, hogy ő márpedig, nem végez altatásban ilyen műtétet, kizárólag epidurt alkalmaz. Ez ugyebár azt jelenti, hogy tisztelt delikvensünk éber (nem véletlenül húztam alá ;) állapotban, fájdalom csillapítva éli végig a beavatkozást. Ez a kijelentése mindenesetre szíven találta az én apukámat, mondhatnánk azt is, hogy „This is a beginning of a beautiful friendship”, amennyiben az örök klasszis Casablankát vón kedvünk idézni. Történetesen ugyanis, ha van valami, amit apuka még a dokiknál is jobban utál, az az altatás. Mindezen feltételek megléte folytán, hogy ne szaporítsam túl soká az ízes magyar szót, aput ma reggel sikeresen meg térdműtötték. Az ápolók kedvesek voltak, és figyelmesek, na jó egy kis ismeretség is akadt, de mi ez a paraszolvenciához képest ugyebár.

A doki pedig mindössze annyit kérdezett aputól a műtét után, hogy tudja e a kedves beteg, hogy bizony igen hangosan horkolt a műtét asztalon. És akkor az én drága apukám ártatlan, bari nagy barna szemekkel ránézett, hogy ő horkolni? Na de kérem, micsoda feltételezés ez???

Így esett, hogy kedves felmenőm már lábadozik, értsd szó szerint. Holnap reggel pedig én is nyomok gyógy puszit szakálas szőrös pofázmányára.

Befejezésképp pedig, nem adhatok mást, csak mi lényegem (idézet: Az ember tragédiája), így ezzel a kis történettel kívánok jobbulást drága papa.

Álljunk meg egy szóra...

A héten a hal a tortán c. nagysikerű gastro reality résztvevője volt Pantachin Edina, úgyis, mint Hargiay Bea barátnője. Ennél sokkal többet nem is igen lehet tudni a hölgy előéletéről, azon kívül, hogy nagy, feltehetően szilikon  cicijei és hosszasan dús szőke haja van. Némi sejtéssel rendelkezem, miszerint köze lehet az erotikus fotózkodáshoz, sőt még némi pornós hátszelet is meg mernék kockáztatni. Manapság, és nyugodtan nevezzetek ódivatúnak, amúgyis az a menő, hogy pornós lányokból lesznek a celebek, végül is, az jó példa a felnövekvőknek, hogy nézd azt a nénit kislányom, régen szörnyű csúnya dolgokat művelt, a kamera előtt érezte jól magát azzal a kidolgozott .... , khm testű bácsival, de lám most már jó útra tért, mert immár színészként és a kamera mögött teszi csak szét a lábikóit... Komolyan a mai televíziós vélemény formálás tisztára erkölcscsősszé vált. Na tehát a mi Edinánk, jelen írásom főhőse abban a pár részben, amit volt "szerencsém" látni, minden igyekezetével azon volt, hogy felül múlja Annácska, a méh királynő, talán múltheti Irigy Mirigyes alakítását. Nem bírom kihagyni, Annácska legnagyobb húzását, amikor elé rakták, azt a zeneszerszámot, aminek soha nem ugrik be a neve, de úgy néz ki mint egy hosszú cső, nádból, a vége hajlított, és a földön támasztják, és mondták, hogy szólaltassa meg, minek módja a légbefúvás. Erre a mi több szilikont tartalmazó a testében, mint amennyi az ismert amerikai völgyben található, ismételten csak ex(?)pornósztárunk azon melegében be is kapta csücsörítő nagy szájába a hangszer végét és az istennek sem tudta megfújni. A különbség tétel úgy látszik nem az erőssége a tekintetben, hogy fújom, vagy szívom.... Na de ismét elkalandoztam a lényegtől. Lett légyen tehát a mi Edinánk, aki mikor épp nem a buta szőke szerepet adta elő, - ami megjegyzem igen ritkán sikerült neki -, akkor Márknak, aki amúgy a műsor idején, mint tudjuk az Argentin ős/esőerdőben tartózkodott, udvarolt. És ekkor megjegyezte, hogy hát hiszen kinek mi baja ezzel, mikor nevezett Márk egy helyes fiatal ember, aki inkább férfias, mint nyálas, legalábbis szerinte, és ő pedig egy huncut fiatal hölgy, aki így jól érzi magát. Hát nálam itt szabadult el a hurrikán. Mert innentől kezdve, mást se tudtam az én KedvesMnek mondani, mint gyere te kis pajkos fiú, a te huncut kis barátnődhöz. Ezeket a kedves hívogatásokat, még kevertem minden elképzelhető formában a pajkos, cserfes, pajzán, szeleburdi ... stb. szavakkal, és határozottan jól éreztem magamat ettől. Talán párszor  már említettem, hogy nagyon szeretem a szépen csengő szavakat, sőt jellemző az is rám, hogy időszakaim vannak, amikor van egy-egy kedvenc kifejezésem, és rendre ezeket használom, lehetőség szerint minél gyakrabban. Mégis az a véleményem, hogy Edina csúnyán lejáratta, ezeknek az amúgy 2-8 éves kislányokra, vagy kisfiukra érvényes, szerintem jól csengő szavaknak az értékét. Ez pedig csúnya dolog. Fekete pont Edinának. Amúgy pedig, meg kell jegyeznem, hogy kiskoromban kifejezetten nem szerettem Grétsi tanárurat, a nyelvtant meg egyenesen utáltam. Na de, Álljunk meg egy szóra! Mentsük meg a magyar nyelvet a sok lábbal tiprótól. 

A hülyeség nem biztos, hogy félegészség....

... ahogy az sem biztos, hogy a hiúság fél egészség. Na de ha ebből indulunk ki, akkor mindennek a fordítottja is igaz, vagyis, a hiúság és a hülyeség is tulajdonképp félig egészséges, míg másik félig nem, de most engem az előző fele érdekel. Ha tehát a hiúság, akár egészségesnek is mondható, akkor a hétvégi pusztulásom, bizonyos szempontok szerint nézve még egészséges is volt, attól eltekintve, hogy közben szenvedtem, mint a kutya. Azt hiszem, mindez némi magyarázatra szorul. Történt ugyanis, hogy szerda este „okosan” túl ettem magam, amit éjszaka gyomorforgolódás, reggel pedig rohanás a kétbetűs kitérőre követett. Ezután még némi filozófiai eszmefuttatás, hogy biztos akarok e én aznap elindulni dolgozóba, de aztán győzött a sztahanovista jobbik felem, s legott felkerekedtem. Nem is bántam meg a dolgot, mert ne volt egyéb gondom. Aznapra amúgy is böjtöt terveztem, amit végre is hajtottam. A böjt eszmei apropóját az újév adta, míg a valós alapját az a gondolat képezte, hogy havonta egyszer bizony nem árt meg, ha kicsit kímélem amúgy igen igénybe vett gyomromat, és ehhez még jól is jött a reggeli rohanás ideológiája.  Az evés mentes nap, meglepően jól is ment, viszont az is tény, hogy egész nap fáztam. Ezt este még megfejeltem egy jó kis step órával, ami aztán végképp leenergetizált, pedig maga az óra igazán szuper volt. Így határozottan végig vacogtam a haza utat, pedig fűtöttem ám a kocsiban, mint a veszett. Majd itthon is vacogtam, és így folytattam pénteken is. De nem csak a vacogás ragadt rajtam, hanem a futkorászás is, ami azért akkor még nem öltött igazán durva kereteket, hiszen reggel és kora délután még elfogadható talán a hasmars. Este ugyebár színház, Szabó Magda és az ajtó, majd itthon a vacogás folytatása. Remek ötlete volt KedvesM-nek a teli kádas fürdés, az kicsit visszaadta az életkedvemet. Az már kevésbé, hogy éjszaka megkezdtem kapcsolatom még szorosabbra fonását a mellékhelységünkkel, amit szombaton egész nap folytattam. Mindez megakadályozott abban, hogy kisöcsém tiszteletére én is díszt kézzelehessek a Lancelotban, ahogy abban is, hogy Olasz barátnőm (aki amúgy nem olasz, de imádja a területet, ezért most ezt az álnevet adom neki) pici lányára bébiszitterkedjek, amit pedig igazán szerettem volna, valamint abban is, hogy már említetett Settenkével közös buli alkalmával adjuk át minden afelett érzett örömünket, hogy ismét egy évvel öregebb, akarom mondani bölcsebb lett. Szombat este még lázam is volt, mondhatom igen ramatyul éreztem magam. Vasárnapra szenvedve már csökkent a hasmenet, de ekkor következett az igazi fekete leves. Ha előző nap ramatyul éreztem magam, akkor tegnapelőtt kutyául. Ugyanis a jó lélek olyanokat szúrogatott a gyomromba, hogy leginkább csak kétrét görnyedve tudtam közlekedni, már ha nagyon muszáj volt, mert inkább nem is közlekedtem, és aggodva hívtam fel anyukámat, hogy ugyebár a gyermekvárás és a szülés az egészen másféle fájdalmakkal jár, mert különben újra elgondolkoznék ezeken a dolgokon.... Azóta eltelt két nap, megmostam a hajamat és végre ismét embernek érzem magam. Nem tudom, hogy valami vírus lehetett e, vagy mi egyéb kedvesség, de ha ragályos, készüljetek.

Visszatérve pedig a hülyeség-hiúság témájához, amikor tegnap belenéztem a tükörbe egy kissé lefehéredett, de határozottan vékonyabbra formálódott ME-t láttam velem szemben pózolni. Azon melegében meg is mértem magam és örömmel jelenthetem, hogy szerintem tíz éve nem közelítettem meg ennyire a versenysúlyomat. Most tehát igyekszem a testképemet átalakítani, erre a sokkal karcsúbb ME-re, mert mint tudjuk a súly megőrzés egyik elengedhetetlen feltétele a testkép megváltoztatása is, jelen esetben teltkarcsúról kellemesen karcsúra ;).

Szabó Magda: Az ajtó a pesti Magyar Színházban

NNemrég értem haza a Magyar Színházból, ahol Szabó Magda: Az ajtó című regényét mutatták be. A darab már elég régóta megy, tavaly egyszer, amikor fellángolt a Szabó Magda iránti szerelmem, utánanéztem, mert hallottam a darabról, de aztán valahogy leült a dolog. Most anyu drága titkárnőjének köszönhetem a szerencsém, hogy megnézhettem a darabot. Ugyanis ő szólt anyunak, hogy ha Szabó Magda, akkor ME. Persze nem véletlen, hogy az eszébe jutottam, hiszen odabenn, mármint anyuéknál a munkahelyén állítólag kötelező olvasmánnyá nőtte ki magát a blogom, ami igencsak melengeti a szívemet. 

A darabra visszatérve, gyönyörű volt. Csudáltos, parádés, és igazán remek. Annak ellenére, hogy a száraz levegőn, mármint-ami a színházi atmoszférát illeti -  a kontaklencsém sivatagban érezte magát, én meg ettől magamat valami igen porzékony entitásnak, nem emiatt éreztem úgy magam a darab végén, hogy menten elbőgöm magam. A történet egészen rövidre vágva egy barátságot mesél el. Kicsit hosszabbra nyújtva egy írónő, akiben nem lehet nem fölfedezni Szabó Magdát, és egy egyedül élő, magának való  takarítónő összecsiszolódását, az egymásra utaltság és a kíváncsiság körjátékában. A darab során fokozatosan bontakozik ki a kapcsolat a főszereplők között. A kötelező hárítások, elhallgatások ellenére is kisejlik, hogy itt többről van szó, mint a munkaadó és a munkás kötelező udvariaskodásáról. Szépen lassan beengedik egymást az emlékeikbe, a történeteikbe, megosztják egymással féltett titkaikat. Fontosak ezek a titkok. Az öreg takarítóasszonyt az utcában bolondnak, gonosznak, politikai árulónak tartják az el nem mondott titkai miatt. Mégis mikor találkozik valakivel, akiben érzi a megértést, kiadja magát. Egész életében ettől félt, hogy megszeret valakit, és ezáltal kiszolgáltatottá válik, hiszen fiatal korában többször is megégette magát. Végül pedig beengedi az írónőt a fő szentélyébe, ahol korábban rajta kívül senki sem járt, az otthonába. Az otthonával párhuzamos szimbólum a történetben a családi kripta, amire az öregasszony vágyik. Ebben a kriptában szeretne nyugodni, a többi fontos családtagjával. Erre a kriptára gyűjtögeti a pénzét, mert bár a túlvilágban nem hisz, de a halottnak való tiszteletadásban mindenek felett. A tiszteletadás több ponton is fontos eleme a mondanivalóknak. Büszke asszonyról van szó, aki miután nem tudja ellátni magát, nem akarja beengedni a világot az otthonába, az életébe, mert nem akarja, hogy magatehetetlennek lássák. Az írónőt mégis, még ebben a nehéz pillanatban is közelebb engedi magához, aki végső soron visszaél ezzel a bizalommal. Több kérdés is felmerül bennem. Visszaélés e valakinek a bizalmával, ha a cél az élet mentése. Igaz Szeredás Emerenc (az öregasszony), micsoda név!!!!, korábban kijelenti, hogy aki menni akar, az menjen, így még segíti is egy lány öngyilkosságának kieszelését. Ha már megpróbáltam megmenteni őt a magam módján, akkor fel kell e adnom az életemet, és mellette maradni, vagy közben élhetem- e a saját életemet? Erről pedig bekúszik emlékeimbe a Kis Herceg legendássá vált mondata a Rókától, aki szerint felelőssé válsz azért, akit megszelídítettél. Néha nem árt megállni kicsit, és végiggondolni, kit is szelídítettem meg én, ki az, akiért én vagyok a felelős. És mit jelent az neki, ha nem vigyázok rá igazán, ahogy a kapcsolatunkban arra feltettem magamat. 

Ha nem sírtam volna el magam a darab végén, még egy megható adalék: Csernus Mariann, Emerenc megformálója most töltötte be a 80. életévét, és sok kedves szót és egy nagy csokor virágot kapott kollégáitól, valamint kollégája Huszár László, aki a 70-et kezdte taposni. Ezen a ponton igen közel álltam a mécses töréshez. Egy ideje már örömmel tapasztalom, hogy a meghatódottság nem ment ki a divatból, legalábbis részemről. És ez JÓ.  

 

Én és a kisöcsém

Én és a kisöcsém... verhetetlenek vagyunk. Legalábbis mások által. Még egészen pici korunkban, főleg ő volt pici, én már akkor is hat kerek évvel voltam idősebb nála, és ez a méretarány azóta sem változott, legalábbis az évek számát tekintve. Fizikai méreteink ugyanis igen-igen eltérőek, én karcsún, na jó, kicsit telt karcsún nőies, míg ő erősen, szőrösen férfias termetű lovaggá nőtte ki magát. Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, Benedek Elek féle fordulattal élve, még egészen fiatal korunkban alakítottunk egymás közt, egy akkor még ki nem mondott, de betartott véd és dac szövetséget. Ennek lényege abból állt, hogy mi egymást bárminek elmondhattuk, szivathattuk, verhettük, na persze minde

zt csak amolyan testvéri formában, de másnak ezt tilos volt. Ilyenkor beindult az

 anyatigris v. apaoroszlán modul, és tíz körömmel védtük egymást. Ha kellett. Szerencsére nagyobb balhénk nem volt, de a tudat az, ami igazán számít. Ez a szövetség kiállta az idő próbáját és manapság is működik, mikor is épp hétfő szent napján megünnepeltük kedvenc kisöcsém születésnapját, aki amúgy már nem is olyan kicsi, bár szerény véleményem szerint még nem is olyan nagy, mint amekkorának mutatni szeretné magát. Egy rövid közös történetet osztanék itt meg rólunk, amikor is hátgyanta esete forgott fenn. Történt ugyanis, hogy kedvenc, közös, kozmetikusunk szülési szabadságra vonult, amit mindketten határozottan nehezményeztünk. A történet történtekor, hogy alliteráljak is kicsit, még nem találtunk új kozmetikust, így ezt a feladatot rám testálta Settenke. Mostantól ezen a  néven fogok kisöcsémről beszélni. Ezt a nevet tegnap Apu találta ki, csak úgy általánosságban. Én pedig rávetítem öcsikém azon vonására, hogy mindig is imádott halkan lopakodni és jól megijeszteni. Tehát egy szép csütörtöki nap reggelén, hajnali 9kor egész konkrétan, betoppant Settenke, nem halkan, és nem hívatlanul, egy patron gyantával és egy csomag gyantalezúzó csíkkal. Miután lefutottuk a kötelező szociális és nem szociális vagy nem kötelező köröket, nekiláttam a hátának. A hátának a terebélyessége mellett, egy igazán jellemző vonása van, a szőrössége. Mondhatni dzsungelszerűen sűrűn nőtt szőrszálakról beszélhetünk,

 melyek a négy égtáj minden irányából nőnek kifelé és befelé, lefelé és felfelé, jobbra és balra. Én kis naiv azt gondoltam, hogy fél óra alatt hipp-hopp megleszünk, ehhez képest egy óra folyamatos ugrálás, lépkedés, guggolás és ismét felállás, néha térdelés után feladtam. Igaz, akkorra már sikerült testvérkémet a hátán lévő szőr kb 80%-ától megfosztani, de közben vöröslött mint egy frissen bugyogó, forró vízbe vetett rák, itt-ott még vérzett is a felszakított pattanás... Így én kis naiv pedig, aki nem kalkulálta bele az erős apai örökséget, mármint a szőrössé tekintetében, úgy is mint bizonyítéka annak, hogy mégiscsak a majom leszármazottai vagyunk, remek ötlettel álltam elő. Első lépésként kerestem új kozmetikust, majd pedig szülinapi ajándékként meghívtam Settenkét egy hivatalos, hivatásos hátgyantára. A szeánszot pénteken tervezzük nyélbe ütni. Addig pedig még egyszer nagyon boldog születésnapot kívánok az én egyetlen, kedvenc Kisöcsémnek!!!

Sötét lovag, sötét világ, sötét halál-ok

A sötét lovagot néztük meg szombat esti programként a moziban. Már igen régóta készültünk erre a lépésre. Kétségtelenül érdemes volt végig ülni a két és fél órás filmet, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az egész mozi kibírta, köztük én is (!) könnyítés nélkül. Igen ez az a film, amelyben Joker túlszárnyalja elődjét, gonoszságban, őrültségben, alakításban egyaránt. Jack Nicolson a jelenlegihez képest elegáns úriembernek mondható. Ki merem jelenteni, hogy Heath Ledger óriásit alakított. Sőt az a gondolat is befészkelte magát a fejembe, hogy ilyen alakítást kétszer nyújtani szinte lehetetlen, nem véletlen, hogy a csúcson ment el.  Christian Bale az eddigi legklasszabb Batman, de ez egyrészről a rendező érdeme (legalábbis KedvesM szerint), másrészről a korábbi szerényebb színvonalú Batman-eké. Hát hiába, a hasonlítás és a mérce nagyúr. Amúgy pedig azt gondolom Batman-t eljátszani nem kell nagy tehetség, Joker viszont igazi karakter, örömteli kihívás egy színésznek. Olyannyira „örömteli” lehetett, hogy H.L. bele is halt. Igaz előtte még leforgatott egy filmet, de mintha Joker szerepében a megőrülés, az ő őrült halálát is előrevetítette volna. Itt következik gondolatmenetem és az elmúlt napok történésének összefonódása. Mi késztett arra bizonyos embereket, hogy őrülten, fejetlenül, gyorsan élve, sokat tapasztalva, sokat szenvedve, fiatalon búcsút mondjanak az életnek. H.L. érthetetlen halála ugyanolyan döbbenetes volt, mint Albert Györgyié tegnap, Elvisé, Jim Morrisoné, Jimi Hendrixé, Janis Jopliné a nem is olyan rég múltban, vagy említsük akár Petőfi Sándort  úgy 160 évvel ezelőttről. Ők mit tudtak? Miért érezték úgy, hogy a csúcson kell elmenniük. Milyenek lettek volna, ha megöregszenek?  A szervezetük nyílván nem élte volna túl azt a fajta gyűrődést, aminek ki lettek téve hosszú távon, és valóban ez is lett a végzetük. De a testük mellett a lelkük sem bírta a gyűrődést. Minek voltak ők az elszenvedői, ami arra indíthatta őket, hogy a drogokkal, gyógyszerekkel, tiltottakkal és legálisokkal mérgezzék magukat? Miért volt szükség arra, hogy ne lássanak, és ne halljanak? Mit próbált kiordítani a lelkük, ami elől be kellett fogni a fülüket, hogy ne hallják? A. Gy-ről az jutott az eszembe, eljött az a pillanat, amikor a lelke nem bírta tovább, és a teste beadta előtte a derekát, nem harcolt tovább az önpusztítás ellen, hanem átadta magát neki. A halálnak. A megnyugvásnak. Kifejezetten visszatetsző módon viselkedett ez a nő. Nem tudom tényleg annyira jó riporter volt-e, mint szokták mondani, de az biztos, megmutatta, hogy korunk betegsége a depresszió hova vezethet. Lehet, hogy ez kell az embereknek, ez talán észhez térít minket, hogy vegyük komolyan a psziché betegségeit is. Őrületesen nehéz elhinni azt, hogy valaki, akin kívülről nem látszik, hogy beteg, meg van minden testrésze, nem nő daganat a testében, nem esküszik háborút ellene egyetlen sejtje sem, sőt még agyi antennáiban sem mutatható ki semmilyen kóros elváltozás mégis beteg lehet.  Őrületesen nehéz felfogni azt, hogy nem direkt csinálja. Vagy nem tudja tudatosan, hogy direkt csinálja. Addig nem könnyű megérteni, mit él át valaki, aki depressziós, míg azt az ember önmaga át nem éli. Szerencsére nem tudom én sem, milyen lehet az, amikor felkelni is fáj, abba belegondolni pedig, hogy másoknak is megmutassa magát kilépve a lakás ajtaján, egyenesen borzalmas. Szerencsére nem tudom milyen az, amikor hangok irányítják valakinek az életét, és milyen az, amikor az életben maradás egyetlen lehetősége a katatón vegetálás. Nem tudom, és soha nem is szeretném megismerni az érzést, és nem kívánnék ilyet másoknak sem. Túlságosan is ijesztő ez ahhoz, hogy akár az ellenségemet megkínáljam vele. 

Visszatérve a Batman-hez, ami még jellemző rá, és aminek az utolsó két rész a sikerét köszönheti a sötétség. KedvesM egyik kedvenc sorozata a Battlestar Galactica. Nem kellett túl sokáig gondolkoznom mi vonzza őt ebben annyira, és mi az ami engem határozottan távol tart tőle. Ez a sorozat is "sötét".  Talán túl is léphetünk a "sötét" fogalom azon jelentésén,  ami a hülyeségre, az agyi ürességre utal. Helyette egy új tartalommal bővül a fogalom. A reménytelenség érzésével. Miért szeretjük nézni a kilátástalanságot? A megmenthetetlenség érzése szomorúsággal tölti el a szívünket, az enyémet legalábbis. De amint kilépek a moziból, vagy felállok a tévé elől, nagy kő esik le a szívemről. Annak a tudata, hogy amit érzetem elmúlt, csak fikció volt, megnyugtató. A mi világunk, a valóság szerencsére nem ilyen. Legalábbis remélem, hogy nem ilyen, mert még, ha tévedek is és a világ valóban olyan sötét, mint ahogy egyre több film azt lefesti, mindennap ezzel élni... Akkor én is nyugodt szívvel átléphetnék a gyorsan élők, fiatalon távozók közé. De addig is gondolkozom rajta, milyen lelki tényezők, mozgató rugók játszanak szerepet abban, hogy a sötétséget szeretjük. Miféle kielégülés játszódhat le bennünk, amikor inkább azt nézzük, hogyan szenvednek a fikciók szereplői. Vajon hazugság, hogy amikor kikapcsoljuk a vetítőt, nagyot sóhajtunk, és elhisszük, hogy mindez csak kitaláció volt? Lehet, de úgy érzem, ez a túlélés kulcsa. Ha nárcisztikus személyiség lennék, de minimum megalomán, talán nem hibáznék nagyot azzal a feltételezéssel, hogy mi képezzük az evolúció fejlődését, míg rövid életű kedveseink egy lejárt kor termékei.

 

Csak egy gyerek nevetett...

Az este, a szöuli kórussal végül igen kellemesre sikeredett. Bár Osonkával valóban nem mentünk már murizni, mégsem érzem, hogy panaszra görbül a szám. Hősiesen be kell vallanom, az énekkórus, mely nagyon szépen énekelt, előadása alatt egyszer kétszer mondhatni elbóbiskoltam, de legalábbis igen közel kerültem az alfa állapothoz, bár a zene még eljutott a tudatomig. Koncert után, nem tudom, mert duzzogóra fogtam a hangvételt, vagy Osonka amúgy is szívesen benne volt, arra jutottunk, üljünk be valahova még egy kicsit dumcsizni. Meg is próbálkoztunk a Puskin mozi cukrászdájával, de nem mondhatom, hogy osztatlan sikert aratott ezirányú próbálkozásunk. Történt ugyanis, hogy miután hellyel kínáltuk magunkat, nem tudtuk egyértelműen eldönteni, hogy akkor most odajönnek az asztalunkhoz, vagy nekünk kell a pultnál kérni. Én például határozottan éreztem, hogy gin tonicot szeretnék kérni és inni, de sajnos ez a vágyam nem valósult meg.  A nagy dilemmázásnak Osonka vetett véget, aki fogta magát, és felpattant, hogy megnézze a lehetségesen választható süti kínálatot. A helyzetet kihasználva én is felpattantam, és megnéztem, még ha nem is gondoltam különösebben a sütizésre. Csak hogy biztosra menjek, odafordultam a pincér bácsihoz, hogy megérdeklődjem a rendelés helyi szokásait, de egy nem túl kedves: "Sit down please"-el elintézett. Vagyis megpróbált elintézni, mert erre megjegyeztem, hogy magyarul is megértem ám, amit mondani akar, amúgy én kérek elnézést, hogy munka közben zargatni mertem. Na erre úgy döntött, hogy inkább ő kér elnézést, de ezt a jogot nem hagytam elvindikálni magamtól. Úgyhogy Osonkával, érezve, hogy ezen a helyen nem terem nekünk babér, főleg, hogy közben a korábban elfoglalt kis helyünkre betelepedett egy nagy csapat, egy "Fogd a kabátodat, megyünk" - felkiáltással, elhagytuk, a nem éppen gyere be típusú vendéglátó alegységet. Így hát megfosztva a pénzért iszogatás lehetőségétől, előtte azért még egy helyett bepróbáltunk, ahol a tárt ajtók, és benn ülő vendégek ellenére közölték, hogy "Zárva vagyunk", arra jutottunk, hogy Osonka felugrik még kicsit beszélőre. Ez végül így is történt, itthonról még a macska sem rakott ki, volt viszont gyümölcslevünk és pattogatott kukoricánk. A beszélő pedig ismét csak jól esett, és meghitten. 

 

Az este folyamán még egy nagyon szép történésben volt részem. A koreai gyerekek produkciójára sok, Magyarországon élő, koreai ember is kíváncsi volt. Sokan pedig elhozták a gyerkőcüket is, kisebbeket-nagyobbakat egyaránt. Történt aztán, hogy az előadás közepén arra lettünk figyelmesek, hogy valahonnan gurgulázó kacaj szökik a levegőbe. Ennek hatására pedig mosolygó fejek kezdtek körbe - körbe kémlelni, mégis ki az, aki az előadást nem kímélve, ily nyíltan kifejezi tetszését, önmagát határozottan nem korlátozva és  még véletlenül sem visszafogva. Végül persze észrevettük, ahogy egy koreai anyuka, koreai pici fiát a hóna alá csapva épp a teremből kifelé viszi. A fejek egyszerre fordultak a jelenség felé, és mindenki mosolygott.