Életképek.

Közeledik a karácsony. Miközben mások blogjait nézegetem, konkrétan a gasztrókat bújom, de mostanában a divatok sem hagynak hidegen, azon töprengtem, nekem is illenék írnom valamit, itt a nagy ünnep előtt. Na de mit. Épp ezt kérdezte KedvesM is, aki szerint ne is mondjam, hogy nem tudom, miről akarok írni, mert mindig van mondanivalóm. Talán a mai mondanivalóm az életképekről szól. Egy-egy felvillanásról, ami olyan mint az élet, csak kicsiben. Persze ha azt vesszük, hogy milyen régóta forog a föld, az életünk is csak egy-egy felvillanás. 

Hát jöjjenek:

            - bár nincs szilveszter, gyors számvetésként konstatálnom kell, hogy idén nyáron el kezdtem írni életem első blogját. Ez fontos, hiszen évek óta készültem erre. Remélem érdemes volt kibrusztolni ezt az időt.

            - múlt hétvégén sikerült kimozdítani magunkat, és elrepültünk Egerbe egy Simon borkóstolóra. A nedű finom volt, de ami leginkább megmaradt bennem, az, ahogy Simon úr, beszélt a borokról, a földről, a készítésről. Ezen belül is a legérdekesebb az volt, ahogy arról mesélt, a borok, mikor a hordóból elkerülnek, akkor bestresszelnek. És várni kell vele pár hetet fogyasztás előtt, hogy legyűrjék a szorongásukat. Gondolkoztam is rajta, hogy felajánljam szolgálataimat, már ami a bor stressz csökkentését illeti... Azok a pontyok szegények, akiket viszont a piacon láttunk ma valószínűleg valóban, és igazán stresszesek lehettek, miután a hentes kivette őket a vízből és odab**ta a földre őket. Elnézést de tényleg ezt csinálta. Na hát ezekben a halakban biztos felgyűlnek a stressz hormonok, ami nem egészséges emberi fogyasztásra. 

            - A piacra menet eszembe jutott, hogy kicsit indián szökellhetnénk. Még kedvesemet is sikerült rávenni, hogy velem tartson. Igaz ő inkább olyan indián ló ugrásokkal szállt be a muriba. Már régen nevettünk ilyen jót. Ti szoktatok eleget nevetni? Semmiségeken is?

            - Mit jelent nekem a karácsony? Mint hithű zsidó lány, ragaszkodom a karácsonyfához ;). Minden évben elhatározom, milyen gyönyörűen fel fogom díszíteni a lakást, idén különböző dísz gömböket terveztem készíteni. Na éppen ez volt az, amire már nem maradt időm. Ugyanúgy, mint ahogy más években sem. Sok más esetben is előfordul velem ilyesmi. Az időbeosztás még nem megy tökéletesen. Pedig tanítani is szoktam. Talán pont ezért? Arra még nem jöttem rá, milyen mély lélektani oka van ennek. Rájöttem viszont arra, mennyire fontos nekem a családom női vonala. Hogy miket örököltem tőlük. Jót is, rosszat is. De erről részletesebben valamikor máskor. Kevésbé emelkedett, mint ünnepélyes.

            - Mit jelent nekem a karácsony? Élő fenyőt. Ehhez ragaszkodom. 

            - Főzést. Rohanást. De egy kis kellemes nyugalmat is. Biztonságot, mert miközben évről évre változik a történet, mégis van benne állandóság is. A közös ebédek, a közös vacsorák, a közös ajándékozások mindig nagyjából ugyanazokkal. Ezért van szükségünk az ünnepekre? Hogy érzékeljük az állandóságot? Az állandóság biztonságát?

            - Sütöttem ma mazsolás kalácsot, fűszereztem gyömbérrel, fahéjjal és sáfránnyal. Készíttettem húspástétomot, kacsamellből. Sárgabarackkal és kesudióval (sózatlan pisztáciát nem lehet kapni, csak aranyáron). 

            - Holnap még készül: kéksajtos diós pite, gombás töltött tojás; rántott húsi, az ananásszal rakott karaj elmarad, mert a Corában nem lehet kapni szeletelt ananászt... Köretnek csőben sült spenót, répa burgonya. Édességnek: mákos narancsos koszorú.

            - Ezek a karácsonyi gondolataim. És a fa díszítés. És a jövés menés. És az együtt lenni jó.

egyszer hopp az élet....

Ma reggel egy gyermekkori barátom ébresztett, akivel már több éve nem beszéltem. Nem vesztünk össze, nem történt semmi, csak úgy elmaradoztunk egymás mellől. Először akkor, amikor KedvesM és Me szorosabbra fűztük a szálainkat, utána pedig akkor, amikor ő és hites kedvese szorosabbra, majd házasságra fűzték szálaikat. Itt jegyezném meg, hogy soha, semmilyen szerelmi száll nem ébredt kettőnk között, annak ellenére, hogy mint Karinthy én sem hiszek férfi és nő közötti barátságban, itt mégis erről volt szó. Gyerekkori ismerősök voltunk, pontosabban vagyunk. És reggel 9kor ez a fiú keltett szendergésemből. A korai időpont megbocsátható, végül is már nem az igazak álmát aludtam, hanem a lustálkodókét, és amúgy is én hagytam bekapcsolva a telefont. Szóval eltelt írd, és mond, legyen 3 év, amióta nem beszéltünk és Muhi felhívott. Még most sem tudom igazándiból, hogy miért. Meglepett, főleg reggeli kómásan. Elmesélte, hogy egy ideje vidéken laknak, de mindenféle munkaügyi okokból most visszaköltöznek Pestre. Régen tőlünk kb 5 percre laktak, tehát igazán mondhatjuk, hogy tősgyökeres belvárosi srác volt, mint ahogy én is ide datálom a gyökereimet. Sokszor irigykedtem rá, pontosabban az anyagi lehetőségeikre. Az apukája műkereskedő volt, nagyon ügyesen, jól csinálta. Emberileg nem az én világom, de anyuékat nagyon kedvelte, sőt Klárit is nagyon kedvelte (legalábbis szerette volna nagyon, nagyon kedvelni :) Én pedig Muhi anyukájának a vajkrémes, szalámis, uborkás szendvicsét kedveltem nagyon. Ez akkor történt, már hogy többször is ez volt a suli uzsim, amikor megszületett kisöcsém és anyu még lábadozott. Akkor is sokat segítettek. Muhival igazán dinamikus volt a kapcsolatunk. Hol gyűlöltük egymást, hol nem. Nem tudom miért alakult így... Jártunk közös általánosba is. Jellemzően imádtam őt, míg be nem tette a lábát az osztályba, utána beindítottam az offenzívát ellene. Nah ja, gyerekek. Utána cseperegtünk, illetve cseperedtünk, mert az előbbi az eső, ami az ablakon kívül rekedt, külön oskolába jártunk és a kapcsolatunk ismét normalizálódott. A közös találkozások, szülőké, mién egyre ritkultak. Az utolsó, legborzasztóbb hír, Muhi apukájának betegsége volt. Agydaganat. Pár hónap alatt ment el, az amúgy nekem mindig bikaerősnek, és igazi dúvad típusnak látott ember. Mindez épp akkor, amikor Muhi és párja összeházasodtak. A nagynapon még ott volt, de mindezt egy betegség árnyékában végig élni.... Hárman maradtak. A fiatal pár, és a még mindig fiatal anyós. Először közösen vettek házat, összeköltöztek. Hiba volt. A menny és az anya kb egy éve nem beszélnek. Régi barátom teljes mellszélességgel kiáll a kedvese mellet, és azt hiszem ez így korrekt. Ezzel a kedves mame, a jiddishe, nem ért egyet, de nem tudjuk a részleteket, fölösleges is lenne pálcát törni bármelyikük fölött. Ami viszont fontos, hogy ő teljesen lesújtónak találta a híreket. Én inkább a folyamatot tartom elkeserítőnek. Azt a tényt, hogy mi lesz egy család sorsa. Elindultak felülről, sokáig éltek kívülről látva klasszul, és utána a mozgató rugó kiesett a képből és mintha az egész család élete megtört volna. Azt érzem, hogy míg mi, a családom és a családom talán vágytunk volna sok mindenre, ami nekik volt, szépen együtt maradtunk, addig ők széthullottak atomjaira. Ha már valami szörnyű, azt hallani, hogy Muhi anyukája adogatja el a régiségeiket, áron alul. Széthullik a verítékkel felépített birodalom. A családról azt szoktuk mondani, egy rendszer, amit ha valamilyen esemény megborít, igyekszik visszaállítani az egyensúlyát. Ebben a rendszerben úgy látom nem sikerült újra felállítani az egyensúlyt és rendszer szétesett. De talán születik majd belőle egy új.  Az ember is ilyen rendszerként működik, de erről majd a következő bejegyzésben. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy Muhi tulajdonképpen miért is hívott.

Jajj, csak a hangomat vissza ne halljam

Közismert, legalábbis gondolom én, hogy amikor a hangunkat magnóról visszahalljuk, az előadásunkat felvételről látjuk, elég szíven ütőnek érezzük az eredményt. Én legalábbis így vagyok ezzel. Az, amit belülről hallunk egészen másmilyen, mint amit a többiek kívülről. Ez az össze nem illés, igen komoly frusztrációt tud kiváltani belőlem, amolyan ironkodós-pironkodóst. Hasonló érzéseim voltak, miközben kedvenc Csuti nagymamámnak nyomtattam ki a blogos írásaimat. Ő ugyanis nem nyúl számítógéphez, vagy egyéb műszaki kütyühöz, és vezetni is csak azért tanult meg úgy 65 évesen, hogy megmutassa kedvenc sógorának, ő bizony képes még erre is. A lényeghez visszatérve beleolvastam a korábbiakba, és bizony hasonló érzések jártak át, mint a fent emlegetett hang visszhang esetén. Másod szemmel tekintve magamra, illetve az írásomra, olyan hmmmmmm, túl sok, túl kevés, túl akármilyen... Talán az különbözteti meg az igazi írókat a mezei bloggerektől, hogy tudatosak, és kevésbé terjengősek?? Lehet, hogy írói válságba kerültem? Na de válságról majd kicsit később, most először is arról, hogy jaj de boldog lennék, ha azt mondhatnám író vagyok. De attól félek ez némi nemű nagyképűséget sugallana rólam, azt meg semmiképp nem venném a szívemre. Talán előbb kicsit tanulni kéne az írásról mint olyan. Erre persze rögtön jön a válaszom, hogy nade kedves kedvenceim, mint Kosztolányi Dezső vagy  Szabó Magda sem tanulták a regényírást, csak úgy jött nekik, de azért egy bölcsészkart mindketten elvégeztek. Na jó, én is, de picit más irányban. Kb. egy hónapja el kezdtem összeírni, hogy miket is szeretnék vásárolni magamnak, mi hiányzik még a lakásból, mit kéne még elintéznem, úgy hiszem itt az ideje, hogy bővítsem a listát a vágyak felvételével is. Az első tétel az írás tanulása lesz, egy erre megfelelő műintézményben. Rögtön ezután következik majd a végleges szőrtelenítés, mert a havi gyanta igazi kínszenvedés. De ez egy másik történet, hogy Michael Endét idézzem. 

A válságra átnyergelve, most hogy elkezdtem írni, már nem is érzem olyan nehéznek. Ami miatt mostanában kevesebbszer tettem ide magam, az az elegem van oka. Na jó nem olyan bornyasztó a helyzet, mint azt a felvezetésből sejtetni vélek, de azért kezdek besokallni. Először is, elég sokat dolgoztam mostanában. Főleg önmagamhoz képest, főleg, meg ez szuper, mert anyagilag fontos, de rájöttem, hogy vannak bizonyos munkáim, amit csak a pénzért végzek, és ha nem kellene, nem bohóckodnék vele. Ez nem jelenti azt, hogy nehezemre esik, sőt szinte úgy érzem, hogy minimális erőfeszítéssel, egészen jól tudom elvégezni ezeket a feladataimat, de azért ha tehetném naphosszat inkább csak terápiáznék egyénileg és családdal (!!!). Kikapcsolódásként pedig egy kis önismereti csoport, egy kis tanítás. Na de amiből még inkább elegem van az a kiszolgáltatott függőség. A függőség az anyagi javaktól és a kiszolgáltatottság annak, akitől mindez jön. Útálom, hogy várnom kell másokra, útálom, hogy másokat kell nyaggatnom emiatt, útálom, hogy a kari ajiknak várniuk kell emiatt. Útálom, hogy hallom a Kedves hangján, hogy rosszul esik neki valami, mert nekem is rosszul esik. Útálom, hogy elveszik a 13. havimat, csak mert a kormány béna. És főleg útálom, hogy mindehhez jó pofát kell vágnom, mert ha fancsali lesz a képem, attól nem változik semmi, max. nekem lesz rosszabb. 

Imádom viszont, hogy van egy KedvesM, aki már a szempillantásomból, vagy egy fél hangomból is tudja, hogy morgósban vagyok, imádom, hogy tudja ezt, vagyis tud engem kezelni, imádom, hogy fel tud lelkesíteni, és imádom, hogy fordított helyzetben én is meg tudom nyugtatni. Imádom, mert szeret és imádom, mert én is szeretem. És imádom a jiddishe családomat is, mert hozzájuk is oda tudok bújni, ha egy kis buksi simogatásra van szükségem.

  

** Most pedig visszaolvasva ezt az írásomat, nem az lep meg, hogy jujjjjj, mit írtam, hanem az, hogy az én válságom egy időre esett a gazdasági válsággal. Azért totálisan meglepő ez a felfedezés, mert teljesen tudatosan (mert a tudatalattim azért még dolgozhat) szándékolatlanul kezdtem el válságról írni. Eddig azt hittem ez az az én életemben nem igazán játszik szerepet, eltekintve a lakás hitel emelkedésétől… talán mégis???

Kaméleon

Hozzávetőlegesen két hete láttuk a Kaméleon című filmet. Itt jegyezném meg, aki még nem látta, de tervezi, hogy megtekinti, az most fejezze be az olvasást. Azt csak csöndben, hencegősen jegyezném meg, hogy premier előtti vetítésen voltunk. Igaz nem a sztáros, bevonulóson, de még így is a hivatalos bemutató előtt. És szögezzük le, ez igen trendi dolog ;) A trendiségért köszönet Szűcs barátunknak, akinek természetesen nem ez a becsületes neve, de az is egy már kiveszőben lévő  foglalkozást takar, így igyekeztem hű maradni az eredethez. Szűcs kedves tehát szerzett jegyet a filmre, mi meg örömmel tettünk eleget a hívásának. Itt szeretném megosztani az este égését, ami éppenséggel velem történt meg, okuljatok ;) Az alkalom azért is volt neves, mivel végre sor került rá, hogy Szűcs kedves bemutassa még kedvesb kedvesét, akivel immáron 3 hónapja kedvelik egymást. Történt aztán, hogy megérkeztünk a mozihoz, Szűcs elénk jön, és bemutat egy helyes fiatal lányt. Lány meglepően szimpatikus, Me el is kezd vele társalogni igen lelkesen. Leülünk, és a társaság bemutatásakor Szűcs megjegyzi, egy hölgyről, hogy ő itt É. Az az É. Me értetlenkedik, no és akkor mi van, ha ő É, mit kezdjek én ezzel az információval??? Akkor KedvesM már felismerte a helyzetet, próbálta is cibálni a szoknyám sarkát, hogy félre ment az infó. De Me még mindig a szimpi csajszival beszélget, miközben azt látom, hogy Szűcs, annak a bizonyos É-nek a lábán nyugtatja mancsait. Ez igen gyanús volt, mégis miért fogdossa valami ismeretlen hölgyike combját, mikor itt ül vele szemben (mellettem) a barátnője. Hát lassan fény gyúlt szőke kis fejemben és kiderült, barátnő, azért hangsúlyos É, mert ő az a bizonyos, a választott, míg szimpi lány csak az én félreértésem. Közben meg tisztára oda voltam magamtól, hogy milyen jó fej vagyok, hogy így egyből tök jól elbeszélgettem barátnővel.

Na de a filmet nem bántuk meg, kifejezetten tetszett. Azt kell mondanom, hogy a Goda Kriszta féle vonal, még a magyar filmnek is jót tesz, szemben az SOS szerelem és 9 és fél randi típusú blődségekkel. A filmben természetesen szerepelt személyes kedvencem, Csányi Sándor is, aki hihetetlen meggyőző erővel játszotta a butácska, ám de annál nagyobb mellényben járó színészt. Külön kiemelendő Kulka János alakítása, aki meleg gerincsebészt alakít, és igen meggyőzően rebegteti szempilláit főhősünkre, akit Nagy Ervin testesít meg. Ő kaméleon, a férfi, aki bármikor, bárkinek a bőrébe bele tud bújni. A film erőssége az a fajta svéd csavar, amit már a Hatodik érzék című, Shymalan műben is igen értékeltem. Ott, miután Osonkával megnéztük a mozit, még vagy tíz percig ültünk magunkba roskadva, és kb. annyit tudtunk kinyögni magunk elé bambulva, hogy minket hogy átb****. Itt nem volt ilyen erős az érzés, mégis nagyon eltalálták. Míg mindvégig azt gondoltuk kaméleon játszott az emberekkel, kiderül, hogy éppen őt vezetik meg a legjobban. A vezetésbe aztán belepusztul a legjobb barátja, és ő is közel kerül az állapothoz, de egy leckét mégis kap. Az élettől, a Nőtől. Nagy Ervin és barátja Trill Zsolt, egy csaló páros két tagját személyesíti meg, abból élnek, hogy előbbi elcsábítja a hölgyeket, utóbbi információkat szerez, mindennek pedig a kopasztott csirke a végeredménye. Persze a hiba itt is eljön, kaméleon szerelmes lesz, felrúgja saját szabályaikat, és a kártyavár összeomlik. Lelkes egyetemista koromban azt tanultam, hogy az antiszociális személyiség, ami egy személyiség zavar, tehát nagyon korai gyermekkorban alakul ki és nem igazán változtatható a későbbiek során. Ennek a lélek változásnak az egyik sajátja, hogy az ilyen ember hihetetlenül vonzó, kedves tud lenni, csábító. Mindezen vonásokkal rendelkezik a főhős, a nők a tenyeréből esznek. Aprólékosan felméri a kipécézett elcsábítandót, megismeri szokásait, kiismeri vágyait, beférkőzik az életébe, megérinti a belsőjét. Jelmondata, mindenkinek azt kell adni, amire vágyik. Kiderül az is, hogy a két fiú egy árvaházból kerül ki, 18 évesen. Ez szépen beleillik a fent említett személyiség típusba. Szoros barátság fűzi össze őket, együtt képesek megbirkózni azzal a világgal, ami gyermekkorukban kivetette őket magából, megfosztva őket ezzel a normális családban való felcseperedés lehetőségtől. Tervük, hogy a gyűjtött pénzből vesznek egy házat. Azon gondolkoztam, hogy ez jó ötlet, de mi lesz később, mi lesz a ház után. Mint heteroszexuális jó barátok fognak itt élni, a világ meg maradhat magának? És meddig lehet abból élni, hogy lányokat csábítgatnak? Ez nem egy munka, nem lehet életcél, nem lehet örökké csinálni. Az emberek felnőnek, társuk lesz, és olyankor eltávolodnak /kicsit/ a barátaiktól, hiszen új rész íródik az életükhöz. Végső soron ez kavar be a két fiú életébe is. Mindenesetre megszeretjük kaméleont a film során. Drukkolunk neki, hogy meghódíthassa a szerelmet, sajnáljuk, amikor rosszra fordulnak a dolgok, izgulunk érte, csak megússza valahogy. A filmben van egy fordulópont, szerintem elég jól eltalálták. Eddig a pontig jól megy a sorsuk, minden működik, de aztán felüti a fejét a sárga szemű szörnyeteg a két fiú között. Innen, mint a Mount Everestről csúszik egyre lejjebb és lejjebb a főhős, egy homoszexuális kalandon, némi vére verésen és minden addig összegyűjtött pénz elbukásán keresztül. A csúfos vég tehát elkerülhetetlen, pedig igazán azt érezzük hátha megússza ez a buta fiú. De nem. És ez így van rendjén. Miért? Nem vagyok szőrös szívű, a film pedig nagyon pontos üzenetet és értéket közvetít. Egy ideig működik a sumákság, ki lehet használni embereket, meg lehet szégyeníteni gyanútlan/buta nőket, de a hiba elkerülhetetlen. Nem arról van szó, hogy feltétlen győzedelmeskedik a jó, de az biztos, hogy bűnöző életmóddal szerzett javakból nem születik tiszta élet. Úgy gondolom látva a filmet, nem is végződhetett volna másképp, nem lett volna szabad azt az üzenetet közvetíteni a felnövekvőknek, hogy lehet lopni, csalni, még az is megeshet, hogy nagyot szakítasz. A film közmondása részemről: Ki kardot ránt, kard által vész el. A film irodalma: Bűn és bűnhődés.  

A film legnagyobb erénye: jót tudtunk róla beszélgetni KedveseM-el, ez pedig mindent megér.

A boldogság kék madara

“A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív.” 

Maurice Maeterlinck 

 

Úgy egy hónappal ezelőtt azon vettem észre magam, hogy egyre csak történnek velem a dolgok, de mintha érzelmi szinten egyre kevesebbet élnék át ebből. Ez főleg azért zavart meg, mivel ahogy akkoriban írtam is, hivatás terén egyre inkább megtalálni vélem magam, de eközben figyelmetlenné váltam más, igazán fontos dolgok iránt. Az egyik legfontosabb ilyen más: KedvesM. De álljunk csak meg egy szóra, hogy ismét egyik kedvenc frázisommal éljek, mi történik velem, ha éppen a számomra legkedvesebb emberrel szemben leszek felületes. Miközben élvezem, hogy figyel rám, hogy apró gesztusokkal mutatja, mennyire szeret, én elsiklok mind e fölött. Elsiklom afelett, pedig tudatommal tudom, hogy nagyon drága tőle, hogy felkapcsolja a telefonját a sötétben, hogy megtaláljam a lámpakapcsolót és elsiklom sok-sok más felett, ami pedig mind bizonyítja, mennyire szeret engem. Ezen gondolkoztam séta közben, hogy tehát mi is történik most velem, vagy kettőnkkel, ami miatt ilyen átéléstelen lettem. És akkor felkattant a villany, rájöttem, hogy az érzéseimet magamban kell megtalálnom. Ha elvesztek valahol félúton, akkor azokat csakis idebenn kell keresnem, messzire nem tudnak menni, maximum elaludni, ha nem táplálom a tüzet. Csuda érdekes, most ez a szókép/szimbólum jutott eszembe, de akkor úgy egy hónapja, a kék madár úszott be elém, töprengésem egére. Azért is furcsálltam a dolgot, mert eddig úgy könyveltem el magam, mint aki kevéssé gondolkozik imágókban. Valahogy úgy éreztem ez eddig nem volt rám jellemző. Másrészről a kék madárral, mint szimbólum, sem foglalkoztam soha különösebben. Leginkább csak érintőlegesen röppent keresztül az életemen. Talán a mesét sem olvastam eddig, csak valami japán (nemszeretem típusú) rajzfilmet láttam, ami a történetből készült, illetve a K-Pax /Belső bolygó/ romantikus-szomorú szereplőjeként emlékezem a szárnyas jószágra. De ezen a hideg, tiszta napon végleg berepült a lelkembe. Rájöttem, a Kék Madár megtestesíti az érzelmeimet, amit KedvesM felé érzek. A képet tovább szőve pedig, az üresség, amit éreztem, azt jelenti, elengedtem a madaram, nem foglalkoztam vele. Ahhoz, hogy újra visszajöjjön hozzám, meg kell etetnem, meg kell simogatnom  Kalitkába nem  zárhatom, hiszen akkor elpusztul. A szabadság a lételemem, és a saját korlátaimat felismerve, a saját határaimat megismerve kell odafigyelnem rá. Harcolnom kell érte, ha vörös karvalyok börtönbe is akarnák zárni, dolgoznom kell érte, hiszen a boldogságom nem repül az ölembe, ez nem sült csirke. Nem is nagyon pörögtem túl ennél jobban a dolgot, egyszerűen csak azt vettem észre, hogy haza jöttem, és szóltam két kedves szót, és adtam egy puszit, egy odafigyelő simogatást, és láttam a változást. Láttam KedvesM-en, és éreztem magamban. É láttam, ahogy a kis, kék madár jókedvűen fütyörészve röpköd körbe-körbe a szoba felett. 

A történetnek itt vége is szakadna, ha nem jutna eszembe még számtalan szebbnél-szebb (?) gondolat, amiről épp KedvesM mondta, mennyire szereti, hogy mindenről újabb és újabb dolgok jutnak az eszembe. Ez mindamellett, hogy eltérek fő tárgyamtól, izgalmas terület. Sokszor, főleg elalvás előtt azon veszem észre magam, hogy el kezdtem gondolkozni egy témán, és hopp, már valahol egészen máshol jár az eszem. Ilyenkor megpróbálom visszapörgetni az eszmefuttatásomat, honnan is indultam, és miről mi jutott eszembe. Az ehhez hasonló gondolat társítások nagy mestere, a misztikus romantikus novellák nagymester, személyes kedvencem Edgar Allen Poe. Talán épp Morgue utcai gyilkosság című novellájában (de erre nem merném most letenni a nagyesküt) írja le a következő jelenetet: 2 barát sétál egymás mellett az utcán. Némán haladnak egy ideig, majd az egyik megszólal: Valóban Miss X, igazán kedves nőszemély. (Utóbbi megjegyzés nem pontos, éltem a költői szabadságommal). A barátja, arcán a totális meglepődöttséggel néz rá, hiszen neki is épp Miss X bájai jártak a fejében. Meg is kérdezi, hogyan lehetséges ez. Ekkor a másik elmagyarázza, mikor elindultak látta, hogy útitársa is észrevette azt a fekete macskát, amelyik épp a 47-es számú ház kapujában üldögélt. Erről pedig eszébe jutott, hogy...... és így tovább, mígnem pontosan levezeti, mely mérföldköveken keresztül jutottak is el gondolatban Miss X-hez. Hát ennyit a gondolat zuhatagokról és Osonka szerint a gondolat salátákról.

Akiről azonban itt még írni akartam, az Jung, mint címzetes pszichológus alapgondolkodó. Ő írt az archetípusokról. Olyan ősi szimbólumokról, melyek minden ember fejében léteznek, mindenkinek ugyanazt jelentik. Úgy rémlik számomra, a kék madár nem tartozik az archetípusok közé. Most, hogy utánanéztem, ő és Maeterlinck (gyengébbek kedvéért a Kék Madár írója ;) egy időben éltek. Egymástól nem is olyan távol. Egyikük Svájcban, utóbbi pedig Belgiumban született. Ennek ellenére a kék madarat Jung nem köti a kollektív tudattalanunkhoz, ellenben a hős vagy a boszorkány képével. Ez azért érdekes, mert bizton nem véletlen, hogy nekem abban a pillanatban ez a kis repkedő boldogság jutott az eszembe, nem pedig valami más. Természetesen lehet, hogy pont akkoriban, pont hallottam valahol, valakitől említést a madárról, ez mindenesetre nem érte el tudatosságom szintjét. Az viszont biztos, hogy a kék madár, ma már mindenkinek ugyanarról szól. Arról, hogy a boldogság bennünk lakik, és ha utat keresünk hozzá, magunkban kell keresni az utat, nem pedig a külső, tárgyiasult valóságban. Ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, hiába megyünk máshoz, máshova, nem találjuk meg az igazi választ. A kiindulópont itt van bennem és benned, és ő benne, innen indulok és ide érkezem. A forrás én vagyok.

Blog? Napló? Napló? Blog?

Egész ifjonti korom óta naplót írtam. Mondjuk úgy 12 éves korom óta tuti biztosan. Mindig szép füzeteket szereztem be e célra, a titkaim mégsem kerülhettek holmi semmilyen füzet lapjaira. Természetesen sok szép matrica, sőt még egy öntapadós plüss kisegér is helyet kapott az egyik füzeten. Legalább 4-5-10 füzetet tele írtam. Nagy ritkán újra is olvasgattam őket. Kb. olyan érzés ez, mint amikor visszahallgatjuk a hangunkat felvételről. Szörnyű. De azért jó kedvű szörnyű.

Amióta együtt vagyok KedvesM-mel, egyre ritkábban írtam le a gondolataimat. Az jutott az eszembe, hogy minekutána az életem úgy tűnik normál mederbe terelődött, már nem volt szükségem arra, hogy leírjam a lelki háborgásaimat.

Miért is írunk naplót? Egyrészt én, úgy tűnik már kicsiny koromban is fontosnak tartottam megörökíteni magam az utókor, de legalábbis saját magam számára. És egyből itt is az első ambivalencia. Mert ugyebár a napló titkos, csakis saját magunknak szól. Meg kell azonban vallanom, hogy bennem bár ezt soha, semmilyen körülmények között nem vallanám be, ha most itt le nem írnám, hogy mindig titkos vágyként motoszkált bennem, hogy egyszer a nagyközönség is megismerje a nem publikus naplómat. Fujj, te csúnya maga mutogatás. *Ejnye-bejnye* Rövid párbeszédet hallhattatok kedves olvasók köztem és köztem. Na de a meghasadt személyiségű vita viccet félretéve, miért vágyunk titkon arra, hogy lássanak minket (szimbolikusan!) lemeztelenítve??? Pontosítok, mert ezt mindig a kis csoporttagjaim fejére is ráolvasom, hát legyek magamhoz is ily kemény, miért vágyom rá, hogy a titkaimat megismerjék? Mi ez az öncélú magammutogatás? Na jó, igazság szerint nem érzem úgy, hogy magamutogató lennék. Az írás öröméért vertem blog írásba a fejem és lelkem nyugváért kezdtem el naplót írni. Közben pedig csak remélni merem, hogy amiket írok, benned (igen benned, aki most épp körül nézel, hogy kihez is beszélnek; na ne forgasd a fejed, olvass tovább, mert pont rólad beszélek) is felvet néhány kérdést kedves Olvasó. Persze gondoljunk csak bele, ha kedvenc íróink nem lettek volna elég magamutogatók ahhoz, hogy egy kiadó körül ólálkodjanak az alkotásukkal, akkor ma sokkal szegényebbek lennénk szellemileg. Természetesen nem hasonlítom magam a nagyságokhoz, de pár pillanatra jó eljátszani az álomképpel. Úgy érzem, kicsit elkalandoztam a témától, pedig Osonka, kedvenc lektorom és barátnőm épp a múltkor dicsért meg, milyen szépen kezdtek letisztulni az irományaim. A magamutogatást ezúton talán le is zárhatom, konklúzióként kijelentve, hogy olyan ez, mint a motiváció és az érzelmek, előre hajtó, energetizáló folyamat, ami addig addig hajtja a viselkedésünket, míg el nem érjük a kívánt célt.

***Van egy olyan érzésem, hogy további stilisztikai feladatom a jövőben, hogy az igeidőket és személyeket egyeztessem. 

A naplóírás a pszichomókusok szerint is igen kedvező tevékenység. Rámutattak többek között arra, hogy a depresszióban, ha jól emlékszem épp a mániásban, szenvedők állapotának javulásában is sokat segíthet ez a szokás. Innen nézve talán nem meglepő, hogy mikor nyugodtabb szakaszomba léptem, kevésbé éreztem késztetést a naplózásra is. Egyetlen negatív hatását láttam eddig a már emlegetett tevékenységnek. Ez a Pillangó effektus című filmben esett meg. Itt az orvosok ezt a javasolják a kissé labilis idegzetű fiatalembernek, aki miközben visszaolvassa korábbi írásait, ugrálni kezd az időben, főképp a múltjában. Ennek az lesz a hatása, hogy mivel megváltoztatta a múltját, megváltozik a jelene is. A film ennél még egy kicsit bonyolultabb, de egész nézhető. 

Most, hogy egyre nagyobb vagyok, legalábbis a 10-12 éves kori állapotomhoz képest, és még véletlenül sem állítanám, hogy öregebb, ám de bölcsebb mindenképpen, el kezdtem blogot írni. Azt is biztos említettem, hogy már jó ideje gondolkoztam rajta, hogy bele fogjak ebbe a rendkívül felelősségteljes vállalkozásba. Azon filózom, vajon egyenértékű-e ez a naplóírással. Tény-tény, hogy az állandó nyugodt lelkület nem rám jellemző állapot, de ilyenkor mindig arra gondolok, legalább tudom, hogy érzek és nagyon-nagyon várom rá, hogy inkább lenne kicsit uncsibb az életem. Olyankor persze, már amikor uncsibb, arra vágyom, hogy történjen már valami, és láss csodát, általában történik is. Előbb vagy utóbb. 

A blogban mindenesetre nem a féltett titkaimról írok, de azt hiszem a vívódásaim ugyanúgy megjelennek benne, még ha nem is konkretizálom. Ez pedig azért jó, mert utat enged, nem kényszerít rá másokra egyetlen gondolható gondolatot. Miközben pedig azt írom, mások vajon hogy találnak magukra bennem, lehet éppen arról van szó, hogy én hol találom meg saját magamat írás közben. Hol van a saját hangom, és hol vagyok benne én. Ki vagyok én a sok-sok cicoma mögött. Milyen az igazi én?