A nyelvtan élete

Ma reggel, mit reggel hajnalban, na jó napkeltekor szinte, úgy 8 óra után elkaptam egy bejátszást Pataki Zitával. Ő az, a bizonyos időjós, ha valaki esetleg nem túl tájékozott a média szövevényes világában. Bár nem láttam az egész beszélgetést, a következő kép rajzolódott ki a számomra. Zita trénernek állt, nem is akármilyennek, ha jól következtetek, párkapcsolati tréningeket tart. Gyanús számomra a dolog, hogy elsősorban hölgyeket képez ezeken a szeánszokon. Nem véletlenül említek szeánszokat. Senkit nem szándékom megbántani, de az a véleményem, csatlakozva a hivatalos állásponthoz, hogy ne pszichologizáljon az, akinek nem ez a szakmája. Többet árthat, ha belemászik a lélek útvesztőibe, mint használ. Mert ugye a saját dolgát talán jól tudja végezni, azt a kis szegmensét, amit most megtanult, jelen helyzetben akár ügyesen tréningelheti a hölgyeket, de mi lesz ezután. Amikor a résztvevőknek esetleg többre van szükségük? Lesz annyi bátorság bennük, hogy igazi szakemberhez küldjék a segítségkérőt, hogy felismerjék ez már nem az ő szakterületük? Tehát isten óvjon mindannyiunkat a kóklerektől (és a rossz cicológusoktól persze ;). Na de nem is ez a kirohanás lenne a mai bejegyzésem lényege, mivel amiről Zita beszélt, valójában számomra is egy tipikus szívem csücske téma. Az volt ugyanis a beszélgetés mondanivalója, hogy a kifejezéseink, és ezek ragozása, hogyan befolyásolja a párkapcsolatot. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a meginterjúvolt találta ki ezeket a gondolatokat, de az biztos, hogy mélységesen egyetértek velük. A kiemelt példa szerint a többes szám használata például az érzéseink kifejezésére a későbbiekben hozzájárulhat a kapcsolat felbomlásához. Egészen hasonló példa, amit Baráth Kató mondott (és itt fontos az igazi névhasználat, különben az ő gondolatát használni plágium lenne) a családterápiás konferencián:

- Egy anorexiás lány kezelése folytán hangzott el az ominózus mondat, amikor az édesapa is elkísérte lányát a terápiára. Kató "hogy van a lány" kérdésére az apa válasza a következő volt: - Már egészen jól, a menstruációnk is megjött. Nyílván lehetne mindenféle család dinamikai vonalon elemezni ezt a mondatot (és a terapeuták ezt természetesen meg is tették), de számunkra itt az amúgy lehetetlen többes szám az érdekes. Lehetetlen, mert az apuka feltételezhetjük, nem menstruál. Irányítsuk - na jó én is odafigyelek a szóhasználatomra -, mélyen tisztelt olvasóim figyelmét most a többes szám használatának veszélyeire irányítom. Itt visszatérve a párkapcsolatra (de állhatna itt persze bármilyen emberi összefonódás) mit is jelent ez a nyelvtani forma? Elveszik az önálló emberi lény, amikor arról beszélek, hogy MI milyen jól megszerveztük a lakás felújítását, miközben az egészet a kedves és hozzáértő férfi felünk vitte véghez. De ugyanígy, a milyen remek vacsorát főztünkből kimaradt, hogy éppen ma én, a Nő a fél délutánomat átizzadtam a konyhában, mire a gyönyörű töltött kacsát megsütöttem, konfitált zöldségekkel körítve. Ezek az alap példák, ezt követik az érzéseinkre, gondolkodásunkra vonatkozó kifejezések. Könnyen elveszhetnek a határok, ha összekeverjük az érzéseinket. Akár én használom a többes számot, és ezzel a másikra is ráhúzom a saját érzéseimet, ami egy gondolkodási buktató, mint a plátói szerelem. Ez esetben ugyanis, felruházom a másikat olyan érzésekkel, amelyek hozzám tartoznak. A valóságban a másik talán egészen másképp érez, de az általánosítás okán ezt elfedjük, később pedig jön a pofára esés, ha kiderül, mégsem így van. A másik oldal, ha a párunk használja a többes számot. Így ha nem figyelünk oda, valóban elhihetjük, hogy ma este rossz a kedvünk, mert egész nap robotoltunk. Holott ő rosszkedvű, azzal pedig, hogy többet számot használ, minket is megpróbál behúzni a negatív állapotba. Nem gondolom persze, hogy ezt bárki is tudatosan, direkt csinálja, hogy jól kiszúrjon a kedvesével, egyszerűen csak figyelmetlenek vagyunk talán, mint amikor túláltalánosítjuk a párunk hibáit és olyan mondatokat használunk, mint a "Te mindig... " vagy "Te soha...." típusúakat. Ott tartva tehát, hogy a párunk többes számot használ, fontos odafigyelni valóban ezt/azt/amazt érzem én is? Miért érdekes ez? Mert könnyen beleeshetünk önmagunk elvesztésének a hibájába. Félre értés ne essék, igenis fontos néha feloldódni a másikban, a tekintetében elolvadni, az ölelésében egyesülni vele. De! Ha elfelejtjük, hogy önálló emberi lények vagyunk, és elkezdjük ugyanazt érezni, mint a párunk, ugyanazt gondolni, mint a párunk, akkor elveszítjük saját magunkat is. És most őszintén, nem lenne unalmas, saját magunkat viszont látni a másikban? Sőt talán még ijesztő is... Ki akarja viszont látni saját gyengeségeinek tükörképét? Épp elég ha sejti, hogy van valami ilyesmije :) A lényeg tehát, gyakorljuk (mi) az ÉN kezdetű mondatokat. "Én szeretném...., én érzem....., én gondolom.... és én most megveszem ezt a gyönyörű, lila magas sarkú cipőt!!!" Az önállóság fontos, tudni a saját határainkat. És fontos a magyar nyelvtan. Ezt már rebesgettem korábban is, hogy mennyire megtetszett a szavak világa. Ez pedig mindösszesen csak azért érdekes, vélhetően csak nekem, úgyhogy aki nem kíváncsi rá, az ne is olvassa tovább, mert iskolás koromban (nem mintha most nem lenne közöm ilyes fajta intézményi kötelékekhez) szívből gyűlöltem a nyelvtant. Ez főképp annak köszönhető, hogy nem bírtam soha helyesen írni (Freudi elszólás, de megosztom veletek, az előbb azt írtam, "..helyesen élni..." elemezze, aki akarja). Íme tehát kedves volt tanáraim, az ihlett a magyar nyelv iránt mégis megszállt, nekem talán több évre volt szükségem, mint másnak, de a helyzet korántsem lehetetlen.

Városi legenda

Szeretnék egy legendát, mely a diétázó lányok körében szájról szájra terjed, leleplezni. Bizony, tőlem kell csajok megtudnotok, hogy a pirított kenyér / zsömle / stb... egyáltalán nem tartalmaz kevesebb kalóriát, zsírt, szénhidrátot, mint az eredeti változat, vagyis a nem pirított. Tudom most többekben egy világ dőlt össze, de mégis közzé kellett tennem ezt az információt. Mindezt én is csak pár napja tudtam meg. Oké-oké, korábban is volt, hogy elgondolkoztam rajta, vajh miért gondoljuk, hogy attól, hogy elégetjük a kenyeret, diétásabb lesz, da mégis pislákolt bennem a remény. Hétfő reggel fitness közben beszélgettem a dietetikus szaktanácsadóval, akinek kb 2 hónap csúszással  eszébe jutott, hogy nemrégiben szóba került kettőnk között, hogy kiművel. Na, nem mintha a munkahelyemen a dietetikusok már nem műveltek volna ki, sőt, nem mintha röpke 29 évem alatt nem műveltem volna ki magam, minden fontos diétával, fogyókúrával kapcsolatos ismerettel, na de sebaj, fátylat rá. No szóval Málika kiművelt, habár már nemigen volt rá szükségem és nem is vártam a tanácsát. Sőt inkább távolságtartóan kezeltem azt a helyzetet, hogy nekem ugyan ne adjanak tanácsot, azok után, hogy segítséget kértem, ígértek, és aztán elfelejtettek. Na jó ez talán enyhe túlzás, de a lényeg, hogy Málikánál rákérdeztem a pirítósra. A válasza határozott volt, kétséget nem hagyott a felől, hogy bezony egy kicsit sem teszünk fogyisabban ha megpirítjuk. Mit változtat a tüzelés? Pörzsanyag képződik. És az mit számít? Semmit. Na jó, ízletesebb lesz. Hát akkor nem kérdés tovább, pirítsuk, ha finomabb.

A pirított kenyér talán több figyelmet kapott, mint amennyi nem túl sok, de a lényeg itt a "urban legends". Mert ez is hozzá tartozik a városhoz, ahhoz a tudathoz, hogy ezt a kérdést talán csak a mi közösségünk érti meg. Ez is része a közös tudásnak. És úgy érzem jó valahova tartozni, és tudni, hogy nem vagyok egyedül. Jó érzés összekacsintani a másikkal, és egy mondatból, sőt félszavakból tudni, hogy mire gondol.

 

Végül pedig egy új szokást szeretnék itt elindítani. Amikor eszembe jut, feltennék egy - egy kérdést, hogy a Ti véleményetek is helyet kapjon.

 

Íme, akkor az e heti körkérdés: 

 

  Ti milyen városi legendákat ismertek?

 

A válaszokat várom a kommentekben!!!

Pók story

Elkészültek a szuper szép, halványlila meghívóink. Fő köszönet B.Boop-nak, aki rendületlenül a kezem alá dolgozott, és vágta, csak vágta az organzát, míg én varrtam a kis tasakokat. Ahogy elhoztam a fényképezőgépet a szervizből természetesen képet is fogok felpakolni, hogy mindenki kedvére gyönyörködhessen. Minek utána ilyen szépen kipipálhattuk a meghívókat, következett a következő fázis, a szétosztás. Természetesen igyekszünk személyesen elvinni őket. Egy ilyen alkalommal esett meg a pók mese. Skinnek és Turza Úrnak adtuk át kicsiny lila csodánkat kedd este. A kisasszony isteni fügés csokis muffinnal várt, a receptjét azóta is óhajtom nagyon- nagyon!!! Turza Úr pókokat, skorpiókat és egyéb hasonló, számomra csúnyaságokat, számára csodákat gyűjt. KedvesM még nem járt náluk, így a ház ura gyermeki lelkesedéssel kezdte végig mutatni különleges kincseit. Minden rendben is volt, mindaddig, míg észre nem vette, hogy aTheleticopis modesta, leánykori nevén Indonéz vadászpók eltűnt a terráriumából. Na de semmi gáz, mert ő szőrössége csak a sarkokban sétál, és csak a plafonon. Ezt többször megígértettem velük, mert egy pici sejtem sem kívánta volna, hogy modesta (kisasszony / úr?) a nyakamba ugorjon, miközben Skinnel egy előadás vázlatot nézegettünk. Ez szerencsére nem történt meg, így én is kezdtem megnyugodni. Ezt az is erősítette, hogy elhagytuk a bogaras szobát, és a konyhában beszélgetünk tovább. Ekkor fülig érő vigyorral feltűnt Turza Úr, kezében a jelölt terráriummal, boldogan újságolva, hogy a pók megkerült. Mily megnyugtató, gondoltam én, mindaddig, míg a pók tartót mellém nem tette az asztalra. Mindenkit a különleges látványosság köré hívott, hogy nézzük meg milyen szép. Valóban üvegen keresztül egész csinos mind a 8 halvány barna, aranyba játszó lába. De tőlem akár csúnya is lehetet volna, ameddig szigorúan tőlem elzárt helyen tartózkodik. Hát ez utóbbi kívánságom pillanatokon belül  meghiúsult. Az Úr ugyanis kicsit elhúzta a felső üveget, hogy jobban láthassuk a háló szövögetőt, mire az iszkiri, neki indult. Én ekkor már felemelkedtem, és távolodóra fogtam volna (!) a dolgot. Valószínűleg ez volt a hiba. Indonéz vadászpókunk ugyanis ezzel a lendülettel kipattant a tartójából és csinos hátsó felemre pattant. Nos, ebben a pillanatban kezdtem el forogni magam körül, mint a búgócsiga (legalábbis én így éltem meg), és már láttam is lelki szemeim előtt, ahogy a pók felmászik a nyakamon, megbirizgálja a hajamat, és végül egy nagyot csíp a nyakamba. Szerencsére a helyzet nem vált ilyen súlyossá, mert a búgócsigamozgás hatékonynak bizonyult, pókica ugyanis lepattant rólam. Még párat ugrándoztam, hogy biztos megszabaduljak minden pók maradványtól, majd Skin sikítozásaitól kísérve a szoba irányába távoztam. Skin kisasszony ugyanis kinyilvánította, hogy minden nőnemű irány a szobába. Ez kifejezetten Boszi kutyára vonatkozott, aki ezek szerint legalább annyira utálja a pókokat mint én. Főképp azokat melyek nagyobbak, mint a körmöm. Turza Úr persze teljes önkívületben, hogy hova tűnt el a pók leestében, aki szintén sokkolódott az ütközetben. Eszem a szívét. Ha ő a nulla agyával stressz helyzetbe került durván, kérdem én, mit is mondjak.... Turza Úr szerint, azért rám ugrott, mert fatörzsre emlékeztettem, ami az ő természetes élőhelyét szimbolizálja, mint olyan. Most erre mit lehet mondani? Legnagyobb örömünkre aztán Theleticois meglett, és még meg is nyugtattak, hogy amúgy nincs is túlzottan mérge, nem kell izgulni. Na persze. Szegény Skin teljesen kivolt, hogy mi aztán még egyszer tutira nem megyünk hozzájuk. Állítólag kedves urának még azt is megjegyezte, hogy csak azt csodálja, hogy a meghívót náluk hagytuk. Nyugi drága barátnőm megyünk máskor is. De bogarakat kéretik hét lakat alá... Kérdeznétek mit tett mindeközben KedvesM? Hogy rohant e villám gyorsan kedvese megmentésére? Mint a hurrikán csapot le a gaz állatra, mely majdnem martalékká ette egyetlen jövendőbelijét. Ki kell ábrándítanom benneteket. KedvesM távolról figyelt, és eleinte halkan, majd mind kevésbé gátlásosan vigyorgásból kuncogásba átmenő hahotázásokat hallatott. No comment. Na de a pók inváziót túléltük. Lassan el is indultunk haza. Itthon a mi tényleg édes és csodálatos macskánk várt. Miután dögönyözésre kínálta magát, éltem is a ritka lehetőséggel, és jól megsimogattam a drágát.....

.... ezután kezdett el furcsán viselkedni. A simi után felkelt, és kissé kóvályogva, mint a részeg tengerész indult el fel s alá. Gyanússá vált a helyzet, szólongattuk is egyből, biztos jól van e. Rövid időn belül a kilengéses séta rohangálássá erősödött, próbáltuk megállítani, de mintha az ördög szállta volna meg, rohant, mint egy őrült. Nem értettük mi történik. Aztán egyszer csak összecsuklott. Épp a szoba és a konyha határán esett össze szegénykém. Egyből odaszaladtunk hozzá, de a látvány, ami fogadott, több mint gyomorforgató volt. A hátán apró kelés tátongott. Innen apró barna, aranyszőrös lábú pókok hada masírozott kifelé, szegény macskánk fáradt testéből. A pók peték a szoknyámról kerülhettek át, amit a gonosz akkor helyezett el rajtam, amikor rám ugrott. Hát ezért a nagy sietség. KedvesM nem tudva hogyan segítsen kicsiny macskánknak nézett rám elborzadt arccal. Jobb ötletem nem lévén, a mosogató alatti szekrényhez szaladtam, és a kemotoxot kaptam a kezembe. Lendületből eresztettem rá a permetet  a masírozó pók hadseregre, melyek a nyitott ajtó felé tartottak. Valami idegmérget juttathattak Gatto cica szervezetébe, mert a macska lélegzett, de őrült vigyorba merevedve, felakadt szemekkel feküdt a kövön. A kemotox azonban rossz ötletnek bizonyult, a pókok ugyanis elkezdtek nőni. Miközben rendületlenül masíroztak kifelé, egyre nagyobbakká váltak. A kb 2 cm-es kezdő méretükhöz képest, az elsők, melyek már a lépcsőn indultak lefelé, nemhogy Petikénél, a díjbirkózónál is nagyobbak voltak, de a földszinti rotveilert is lenézően szemlélték, amelyik őrült csaholásba kezdett, megérezvén a kint ólálkodó veszélyt. Szerencsétlenségükre közös képviselőink kinyitották az ajtajukat, nem értve miért ugat a kutya ily keservesen. Ebben a szent pillanatban a falkavezető dög ráugrott szegény férjre, és meg sem várva, hogy az annyit mondjon "fapapucs" csáprágóit a nyaka köré fonta, megbirizgálta nem létező haját, és végzetes csípést mért a nyakára. Szegény ember abban a pillanatban összerogyott, miután velőt rázó sikolyt hallatott még utoljára. Ugyanez a sors várt a feleségére, lányukra, a rotira és a kis fehér bolognesére is. Na de nem csak lent kezdett el ugatni egy kutya. Petike is megérezte a bajt, és addig addig ugrált szomszédasszonyunk fején, lábán, míg az nagy morogva fel nem kelt, és ki nem nyitotta az ajtót a rámenős ebnek. A kutya átugorva az ajtóra szerelt akadályt, az egyik épp elhaladó pókot cölöpként használva beugrott a lakásunkba. Mikor meglátta mi lett mindig megugatott társával, egy kutya könnycsepp buggyant ki a szeméből. A kutya könnycsepp ritka, mint a fehér holló. Nem is tudják ma már, csak néhányan az állatlátók között, de ők is csak legendaként emlegetik,  hogy ez a nedű életet adó, sebet gyógyító, mint a vámpír vér. A csepp éppen kis macska kelésére cseppent. Abban a szent pillanatban a seb kiadta magából gennyes tartalmát, és azon minutumban begyógyult. Míg a cica egyre jobban pihegve kezdett magához térni, Petike galacsint gurigatott a kivetett anyagból. Ahogy söndörgette-pöndörgette a kis csomagot az egyre nagyobbá kezdett nőni, míg végül kis gömböccé változott.  Ismerjük milyen kis gömböc. Egyrészről agresszív, mint a mérges kismalac, másrészről torkos, és bendője telíthetetlenül újabb és újabb étkekre vár. A növekvő hólyagot immár Gatto és kis megmentője Petike együttes erővel indították guruló útjára a pókok nyomán. Gömböc pedig tette a dolgát. Falta és falta csak az előtte menetelő szőrös lábúakat. A gonosz csapat eleje, immár elhagyta a házat és egészen a piacig jutottak. Igazi szerencse, hogy este lévén, mindössze a megrökönyödött biztonsági őröket találták, de ők szegények rövid úton a pókok martalékává is váltak. Na de a gömböc már a sarkukban volt, és minden egyes fordulattal újabb pókot kebelezett be, míg végül eljutott a vezetőig, aki épp a piac nyitott részén lépdelt hosszú, ízelt lábaival. Próbált ellenállni, de kis gömböcnek nem könnyű. Óriás Theleticopis modestának sem sikerült. Pár percig még rugdalózott a lábaival, próbált kimászni a feneketlen bendőből, de mint alvó ember, aki álmában nyeli le, úgy szippantotta be őt a sötét mély. Ekkorra ért a tetthelyre Petike és Gatto, akik közös mantrába fogtak ezzel hívva vissza gömböcöt. Ahogy az óriás hólyag gurult feléjük az ütemes nótaszóra, egyre kisebb és kisebb lett, míg olyan apróra zsugorodott, hogy a két barát felváltott manccsal terelgethette az immár üveggolyó méretű segítőt. Végül Petike apróbb böffenéseket hallatva szájába kapta a gömböcöt, és lenyelte. A pocakjában a gyomorsav feloldotta a veszélyes egyedeket tartalmazó kis csomagot, mely végül veszélytelenné alakulva távozott másnap reggel, amikor Liliána (szomszédasszonyunk) sétálni vitte Őkelmét. 

  

Megtört a jég

Ezen bejegyzésben, abban a megtisztelő helyzetben van részünk, hogy kedves vendég írót mutathatok be a nagyközönségnek. Kedves szomszédasszonyom Liliána néhány hete azzal az izgalommal jött hozzám, hogy a buszon utazva megszállta őt az ihlet, és ezt követően a lejjebb olvasható szösszenetet vetette papírra. Namost ha azt mondta,  buszon szállta meg az ihlet, mindenképpen el is kell ezt hinnem neki, mivel már velem is törtét hasonló eset. Többnyire olyankor, amikor egy-egy cikket olvasok, és néhány korszakalkotó gondolat, amit majd a megírandó cikkembe mindenképpen bele fogok venni, típusú gyújtja fel a pilácsot. A mű tehát megszületett, és itt olvashatjátok. Az eredetiben apróbb változásokat tettem, nagyészt stilisztikai, mint lényegi téren. Ez pedig egy újabb változást is jelentett számomra, hiszen eddig kizárólag Osonka tetszeleghetett a lektor szerepben, és most én is ráérezhettem az ízére. Aki ismer, tudja, kritizálni mindig, nagy kedvvel, akár kérés nélkül is... Na de jöjjön a vendég mű:

Ő urasága (Don Gatto a szomszéd cica) és közöttem mostanság nem igazán volt felhőtlen a kapcsolat.  Ugyanis Ő kelméje idáig szabadon járkálhatott, mint a Király a mi becses folyosónkon korlátlanul ki és be. Ezt a szabadságot azonban derékba törte egy új jövevény.

Történt ugyanis, hogy kedves otthonomban megjelent életem piciny kis jövevénye Petike

Néven nevezett kis kutyuska. Ha pár szóval leírhatom Ő kelme adottságát. Petike már túl van a serdülő korán, inkább a legénykorát éli, ugyanis kettő éves lett az idén. A fajtája Yorksire Terrier, abból is a miniatűrfajta. Kb. 20-25 cm. hosszú, a fejével együtt, és majdnem ugyanannyi magas is. A hangját illetően, amilyen picike olyan magasan tud ugatni. A nagytestű járműveket ugyancsak nem szereti, szinte beleremeg az ugatásba, míg el nem halad egy mellette. Őt egy kedves ismerősömtől kaptam. Kifejlett akarattal, mert az kérem szépen van neki. Mikor elhoztuk első nap a hangját se lehetett hallani annyira meg volt illetődve, hogy bőséges társasága hirtelen megcsappant. Ugyanis ahol idáig az otthona volt, két kutyus és egy macska társaságában élte piciny kis életét. Igen kérem Petike az a kivétel egyike, aki szereti a macskákat. Képzelhetik mikor egy tálból, ettek ők négyen. Visszatérve az én macskámhoz, jobban mondva „kéri fiamhoz” ugyanis névlegesen azzá fogadtam őt, vagyis ő fogadott el engem, na ezt még lehetne szaporázni tovább. Ahogy meglátta az én kis jövevényemet fel-le rohangálva a folyosón egy nagy kérdőjel alakzatot vett fel, -Na de kérem mi is, folyik itt? A kérdés, ami a héten megfogalmazódott benne most meg kapta a választ rá. Ugyanis fogalma se volt arról, hogy mi a kedves párommal mi a csudának szerelünk fel hálót a bejárati ajtóra, ahol Ő szinte bekúszott a két rács között és farka csóválásával jelezve, hogy, megjöttem, és most kérem az én kis királyomat ettől fosztottam meg. Ezt a találkozást mindenkinek látnia, kellet, volna mikor az én királyom, meglátta az én piciny kis kutyuskámat. Petike rohant volna feléje, ha az a fránya háló nem akadályozta volna meg, így hát csak két piciny kis lábára ágaskodva nézett át a kerítésen halk nyüszítés közepette. Gattókám büszkén állta a sarat, mereven nézte őt, majd farkcsóválásával méltóságteljesen bevonult az ő kis birodalmába. Gattókám az én kis királyom bölcsen viselte el, hogy már nem csak ő a birtok egyedüli ura. Azóta három hét telt el, hogy így méregetik egymást. Igaz a héten Petikét elengedtem szabadságra kedvesemmel Z. Egerszegre, hogy ott is hódítsa meg a jó népet.

És hogy miért is írtam le a fenti gondolataimat? Kedvenc szomszédaim, elutaztak jól megérdemelt pihenésükre Egerbe. / ezúttal is utólag kívánok Boldog Anyák Napját mind kettő

Édesanyának/. A ház úrnője megkért, hogy a már rutinos felvigyázásomat gyakoroljam

Don Gattó úrnál. Este átmenvén, felkészülve, hogy talán majd, fúj rám, hogy mi a csodát keresek én ott nála, hiszen hátat fordítottam neki és egy számára nem létező miniatűrrel

élek egy fedél alatt. Ajtót nyitván, az én kis cicám-hallom, hogy nyávog az ő hangján, amit megszoktam tőle, majd megszagolva elfekszik előttem a földön és rákezdte a szokásos megszokott rituálét. Igaz még nem dorombolt, mint régen, majd rám nézett és a szemével kérdezte: Na Mi Lesz Nem Simizel Meg? És akkor kérem megtört a jég. Szép lassan leültem mellé a földre majd óvatosan, elkezdem simizni, s ő hálából azt a kedves kis fejecskéjét belefúrta a tenyerembe. Hát kérem, ezért érdemes élni, hogy az ilyen „barátságok” újra egymásra találjanak. Azóta is felhőtlen a mi kapcsolatunk, sőt már hozzánk is újból bejár.

Ugyanúgy várja, hogy benyissak hozzá, és csak vele foglalkozzak. Igaz ma megint eltűnt, egész délután nem láttam. Este diszkivilágitást csináltam a lakásban hogy hol bujt el.

            Majd már arra gondoltam veszem elő a B tervet, mentem a cica kolbászért, azzal ugyanis még mindig haza tudtam csalogatni, de már erre nem volt szükség, mert megelégelte bánatos hangom, hogy mily keservesen keresem, és gondolván, na eleget szenvedtél, megbocsátok neked és hazatérek.

Hát kérem, igy történt a mi kis kibékülésünk története és remélhetőleg azt is el fogja fogadni, ha kezemben látja az ő kis vetélytársát!

Igazándiból sokat gondolkodtam milyen frappáns befejezést irjak a végére. Sok-sok szálon függő történet jutott a tudatomba , de végül az a válasz fogalmazódott meg bennem,

hogy igazán, ennek a történetnek még nincs vége, hiszen csak most kezdődik  a közös élet,

ebben, a mi kis közösségünkben ezen a folyósón ahol három igazi pár talált magára , és kettő

különböző állatfaj, akik még nagyon sok örömet, boldogságot hoznak a  mi életünkbe.

Köszönöm Neked, hogy ismételten hozzá tudtam járulni önzetlen barátságunk ápolásához.

Kedves szomszédasszonyod:

Liliana

 

                                                          

 

útközben

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk KedveseM-el, hogy ülünk az autóban, a dugóban, útban Eger felé. Ki tudja a hosszú hétvége, a baleset vagy a ballagások az oka, de mintha mindenki épp most döntött volna úgy, hogy menni kell. Főleg koncertek idején gondolkozom el ezen, pontosabban az emberek mentalizációs szokásain. Helyzet jelentés: - A 16. kiló méter kőnél tartunk, ahova kb egy óra alatt jutottunk el. „idézett: KevesM. Visszatérve tehát, a mentalizáció, nem holmi egyszerű gondolatolvasást jelent, hanem, hogy belegondolunk, valamilyen cselekedetünk milyen hatást vált ki a másikból. Hogyan kötődik mindez a koncertekhez és a dugókhoz? Igen egyszerű. Én abból indulok ki, ilyen események, mint koncert, vagy hosszú hétvége előestéje, biztosan egy csomó ember útnak indul, ergo én/mi nem megyünk ebbe bele, hiszen csak szenvedés lenne. És itt jön a gondolati csavar, nyílván mások is így gondolkodnak, vagyis inkább nem jönnek / mennek autóval , hiszen úgyis csak tömeg lenne belőle. Ezek szerint én/mi mégiscsak nyugodt szívvel nekiindulhatunk, hiszen mindenki más úgyis otthon hagyja az ótot, ergo nekünk lesz a tuti. Na de mi van, ha más is ezt a gondolatmenetet követi, akkor most bukó vagy nem bukó??? Helyzet jelentés 2: Kiértünk a dugóból, éljen, mehetünk, csak az útépítésekkel és az ezekből adódó sebességkorlátozásokkal kell megküzdenünk. Szeretnék még elmélázni KedveseM véleményén miszerint érthetetlen, ha a leállósávban állnak az összecsókolózott autók és a rendőrök is, és amint elhagytuk őket már lehet menni, akkor mégis miért ez a kettesben döcögünk? Szerinte, és látok némi igazságot ebben a gondolatban, az a baj, hogy az emberek bámészkodnak. Na de nem is ám a szép réti virágokon ámuldozunk, és lassítjuk a forgalmat, hanem a baleseteken, tragédiákon, szörnyűségeken állunk meg, és próbáljuk minél jobban feltérképezni a történteket, hogy aztán kellőképpen elszörnyülködhessünk rajtuk. Anyukámmal nem egyszer beszélgettünk már róla, hogy nem csak a buta ilyen/olyan országbeliek hajlamosak rá, hogy katasztrófa sújtotta övezetekbe utazzanak, és ez válik turista látványossággá, ahelyett, hogy a Taj Mahalban gyönyörködnének. Nem, ez ma már nem elég a népnek (és nem feltétlenül jelenti ez azt, hogy kivonom magam a nép sorából, mert biztos én sem tudok felülemelkedni egy csomó ilyen dolgon).  Tehát azt tapasztaltuk anyuval, hogy bizony a mi közvetlen környezetünkben is akadnak „katasztrófa turisták”, akik titkolt kéjes sóvárgással hallgatják a bajokat, és nehézségeket, hogy aztán elmondhassák: Ó te szegény, ó te drága, gyógyulj meg mihamarabb. Persze meg is értem őket, hiszen jobb más baját hallgatni és rajtuk sajnálkozni, addig sem kell a saját nyomorunkkal foglalkozni. Egyből felmerül bennem a kérdés, hogy hogy vagyok ezzel a kérdéssel én, mint cicológus. Mert hát, a mi feladatunk is jobbára abból áll, hogy egyéni sorsokat, tragédiákat hallgatunk meg. Mégis azt gondolom, hogy nem kell a katasztrófaturista címkéjét kiakasztanom a cégéremre, mivel ha magamba nézek más motivációkat látok. Más szempont szerint kezelem a problémákat is, legalábbis másokét, és másképp igyekszem gondolkodni a segítésről is.

De persze teljesen eltértem a kezdeti témától, és attól, amiről igazándiból írni akartam. Úgy érzem magam ilyenkor, mintha Jung díványán feküdnék és éppen a szabad asszociációt gyakorolnánk. A loptopot, tehát még a dugó idusában megszereztem a csomagtartóból, nem kis nehézségek árán, gondolván, hogy legalább kihasználom a fölös időt. Mesélni fogok róla, tegnap, miközben a fitneszben csöpögött rólam az izzadtság, milyen szimpi vega recepteket láttam a TVPaprikán. Mielőtt azonban a receptekről, meg kell osztanom Veletek, hogy ha van unalmasabb tevékenység, mint a negyven percen keresztül tartó taposás, akkor meséljetek. Szerintem kevés van még, de az tuti, hogy ez benne van az első ötben. Nehéz? Fárasztó? Az egy dolog, mondhatni kit érdekel, de hogy annak ellenére, hogy közben kistévén kapcsolgatom az adásokat,  nézhetek és hallgathatok bármit, és még így is, ennek ellenére is percenként kontrolálom, hogy mikor lesz már vége….  Ezt az érzésemet nem is tartottam magamban,hiszen az nem is igazán egészséges. Meggyőződésem ugyanis, hogy ami ki akar jönni, annak jobb utat engedni előbb, inkább, mint utóbb.. Szerencsére kedvenc, bongyor hajú edzőm épp mellettem „kínzott” valakit, így felé fordulva, halkan, de mégis érthetően artikulálva közöltem, hogy igen utálom én ezt a dolgot. Persze nem sikerült ezen kijelentésemmel meghatnom és angyali mosollyal közölte, semmi probléma, ha ezen múlik, akár még őt is utálhatom. Maradt tehát a tv kapcsolgatás, a morgolódás helyett, ahol is elcsíptem a már említett adó, említett főzős műsorát. Hejde fiatal lányka, kicsit még kezdő műsorvezetőnek tűnő stílusban és kezdő szakácsnőnek tűnő konyhai képességekkel, de csak elkészített három ételt, ami vegetáriánusok számára is fogyasztható. Feltett szándékom, hogy jövő héten meg is főzöm őket, de legalább egyet vagy kettőt belőle. Az első egy narancsos sárgarépa krém leves. Nem tűnt túl bonyolultnak, a sárgarépákat megpirította növényi vajon, rádobott hagymát, felöntötte zöldség alaplével, ment még bele kakukkfű és egy deci narancslé, amikor pedig megpuhult a répa, leturmixolta. Megszórta szerecsendióval és már kész is. Szerintem még ez kis pirított magvval fel lehetne dobni, de ha elkészítettem, és finom lesz, akkor jönnek a pontos részletek. A következő étel egy zöldséges rizottó volt. Itt először jött a hagyma pirítás, majd halványító zellerszár  következett beleaprózva. Ez utóbbi zöldséget az elmúlt hónapban fedeztük fel és nagyon finomnak találtatott. Úgy tűnik majd minden ételben nagyon klassz, feldobja az ízeket, akár krumplipürébe, akár rántottába tesszük bele. Krumplipüréről jut eszembe, hogy múltkor még ennek a maradékát is sikerült felhasználnom, amikor kukorica puffancsot készítettem. Több receptet is találtam erről az ételről, az egyik épp pürével javasolta az elkészítését, a másik liszttel, így én vegyítettem a lehetőségeket, és a krumplipürét egészítettem ki liszttel. Ebbe került a kukorica, paprika, de bármi más is bele keverhető, majd pedig kisütöttem helyes kis lepényke formákban, mellé pedig tejfölös túrót ettünk. Sajtkukac, és talán Nemis Béka gasztro blogján megtaláljátok az eredeti recepteket. Ezt azért is írtam, mert mindig nagyon büszke vagyok magamra, ha sikerül az otthon fellelhető dolgokból, akár maradékokból is valami finomat készítenem. Kicsit elkanyarodtam a rizottótól, de visszatérve a recepthez, a következő lépés emlékeim szerint a rizottó rizs lábosba borítása a már piruló zöldségekre. Ezzel kicsit kevergetni kell a kulimászt majd felönteni fehérborral, és pár keverés után apránként adagolni a zöldség alaplevet. Kb 15 perc kell, hogy a rizs megpuhuljon. Mikor az utolsó kanál levest adjuk hozzá, beledobunk előre főzött zöldborsót és egy kevés vajat, amitől finom krémes lesz az egész. Ezután már csak pár kevergetés és kész is a főétel, amit még petrezselyemmel és reszelt parmezánnal dúsíthatunk. A desszert egy pszeudo túró torta volt. Álságosságát abban képviselte, hogy a túrót tofura cserélte a leányka, amit szója joghurttal  v./ és zabtejjel dúsított, valamint mézzel ízesítette. Maga süti a lusta asszony rétesére hajaz, mivel a tészta, ami teljes kiőrlésű lisztből, barnacukorból és sütőporból állt, szárazon össze lett keverve, így került a fele a tepsi aljára. Erre jött a tofus krém a tetejére pedig a lisztes keverék másik fele. Nekem tetszettek a receptek, remélem jövő héten be tudok számolni a megvalósulásukról is.

Lassan pedig megérkezünk célállomásunkra. Helyzetjelentés 3.: Egy órát döcögtünk mínuszban, egy óra alatt elértük a füzesabonyi lehajtót, a hátsómat kicsit elültem, de gazdagabb lettem egy írással J