Egyik éjszaka felébredtem. Ez nem túl meglepő jelenség nálam, az már inkább, hogy igen filozofikus hangulatban lehettem, mert igen érdekes észrevételt tettem magam és KedvesM irányában. Ahogy feküdtünk az ágyban, egymás felé fordulva, csak a lábunk szára ért össze, mintha egy serleget formáznánk. Valami ahhoz hasonlót, mint amit sokan Rubin serleg néven ismernek, már akik ismerik. A serlegről ciki, nem ciki a DaVinci kód jutott eszembe, ahol sokat tanult kollégám (persze csak költői kijelentés értelmében) Dan Brown kifejti a kehely, termékenység, serleg hármasát. Nálam a serleg nem csak a női életadás szimbólumaként jelent meg ezen a sötét hajnalon, hanem kettőnk közös életének szimbólumaként, amik vagyunk, akik voltunk, és amivé közösen válhatunk.
Persze ahhoz, hogy ilyen megható szimbólummá kerekedett együttlétünk, hosszú és göröngyös út vezetett. Ez a bizonyos hullámzó, néha sírós, néha vihogós, néha a boldogságtól pillangó szárnyán röpködő (na ez se semmi hasonlat) út egész pontosan hét és háromnegyed éve kezdődött, nyáron. Első találkozásunk igazán érdekesen történt. Lett lévén nyár volt, Me igen kivágott toppocskában vágott neki az aznapi önkéntes munkának. KedvesM megérkezett egy szál sörrel a kezében, lazán kortyolgatva azt. Ez már egyből nem is volt szimpi, mert mégis micsoda lazázás, és nagymenősködés is egyben nyári kora délután csak úgy egy sörös dobozzal sétálgatni, hipp-hopp, de mivel épp egy kis segítségre volt szükségem, átléptem ezen és ehhez hasonló kis belső fintorgásaimon. Szóltam hát az akkor még ismeretlen fiatalembernek, ugyan segítene e belegyömöszölni a laticelt a zacskóba. KedvesM pedig már akkor is úriember, segített. Me tehát köldökig kivágott toppocskában lehajolt, laticelt zacskóba gyömöszölte, majdan elgondolkozott róla, vajon lazázós, sörösdobozos, akkor még a jövőjéről mit sem sejtő KedvesM, mit nem látott szűzi kebleimből. Azóta persze csak az eszemért szeret. Hát így indultunk. Ezt követte egy pár világító, kék szem, amikor már nem csak arra figyeltem, mi van a kezében, hanem arra is, mi van a fejében. Utána az ő legklasszabb húzása, bizonyítandó úriember a javából, mert nem ám csak úgy megszerezte a telefonszámomat, hogy felhívjon, de megkérdeztette, hogy megkaphatja e. Én pedig mindig is igen nagyvonalú leányzó lévén, engedélyeztem a szám csereakcióját. Az egyik legromantikusabb lépése, közös életünk során. Ezután kb. fél év hullámozás, ha visszagondolok magam is meglepődöm, hogy éltük túl ezt az időszakot, de túléltük. Mi volt olyan nehéz akkoriban? Megtanulni, hogyan is kell egy párnak együtt élnie, ha úgy dönt egymással és nem mással. Belegondolva, úgy működtünk, mint ahogy a csoport fejlődés szakaszai alakulnak. Az első két hét szuper, utána iszonyat viharzás, veszekedések, morgolódások és súrlódások, majd kialakulnak a közös normák, szokások, megismerjük egymás hülyeségeit, végül a produktív időszak, az együtt lét teljességében. Itt szeretném megjegyezni, egymás hülyeségeinek megismerése még mindig nem zárult le, meglepő újdonságok produkálására vagyunk képesek még most is, ennyi év elteltével. Arra pedig nem is gondolok, hogy még mi fog kiderülni ezek után. De legalább afelől már egyre biztosabb vagyok, hogy nem ő a baltás gyilkos. A „storming” időszaka tehát arról szólt, hogy megismerjük egymást, és csiszoljuk a kapcsolatunkat, mint a tenger víz az érdes követ. Meg kell vallanom nem egyszer merült fel bennünk, hogy akkor, szevasz - tavasz, de egy a Jó barátokban elhangzott dialógus sokat segített nekem. Nekünk. Az egyik részben Monica és Chandler éppen hasonlóan, mint mi veszekedtek, mire férfi mintánk megkérdezte, hogy jó akkor most mi a helyzet, szakítunk? Mire okos nő társam (köszönet érte a forgatókönyv írónak) a következő képen válaszolt (zanzásítva):
- Szakíthatunk is, de azzal nem oldunk meg semmit. El kell döntenünk fontosak vagyunk - e egymásnak annyira, hogy akár veszekedések árán is, de megdolgozzunk egymásért, a kapcsolatukért. Ha ez sikerül többek leszünk, és a kapcsolatunk is új dimenzióba léphet.
Azóta ez a gondolat, az egyik jelmondatom. És eddig még mindig megdolgoztunk egymásért.
A következő nagyobb lépés úgy egy évvel később történt, amikor összeköltöztünk a kislakásba. Mind a 25 nm-ére igazán ráfért a felújítás. Ez egészen jól is haladt, egészen a festés pillanatáig. KedvesM-nek egyetlen kérése volt a színnel kapcsolatban: - Ne legyen rózsaszín!
Én reggel megbeszéltem a festőkel, milyen árnyalat, hogyan, lila, sárga, kékes, minden szuper, és nyugodt lélekkel elindultam interjút készíteni, egy iskolai óra keretében, Lux Elvirával. A beszélgetés alatt természetesen kikapcsoltam a telefonom, amit, mint kiderült, jól is tettem. Amikor ugyanis elégedetten sétáltam a dombról lefelé és naivan bekapcsoltam a mobilom, őrjöngő esemesek és nem fogadott hívások garmada fogadott a drágámtól. Mentve a menthetőt fel is hívtam, és kiderült, hogy a fal, az a bizonyos, épp abban a bizonyos színben pompázik, vagyis rózsaszín. KedvesM persze azzal a lendülettel, ahogy meglátta a drámai helyzetet, le is állítatta a vakolókat, így végül másnap újult erővel és határozottan nem rózsaszínnel sikerült kifesteni kicsiny lakunkat. A mű tehát elkészült, az alkotó pihen, mi pedig belaktuk. De éreztük valami még hiányzik. Pontosítok nem valami, hanem valaki. Így került DonGatto, a vörös házi cica hozzánk, mint első közös gyermek. És valóban, mindenki első berzenkedése elült, ahogy megismerte őt, és szerencsére sikerült egy kicsit sem elkényeztetnünk a vörös ördögöt. Rókaképű mindent megeszik azóta is, amit csak szeret. Másra természetesen nem hajlandó, de miért is várnánk, hogy csirkemájat egyen valaki, aki igazándiból a bélszínt szereti. Micsoda badarság. A macskát aztán még sok más közös szerzemény követte. Egyik első karácsonyi ajándékunk volt egymás számára a fényképezőgépünk, ami most is működik, főleg mióta két hete elvittem a szervizbe, mert olyan képeket csinált, mint a Kör című címzetes horrorfilmben a halálra szántakról a felvevőgépek. A következő karácsonyi ajándékkal egy nagyobbat ugrottunk, és szert tettünk életünk első autó mobiljára. A mi autónk azóta is remekül működik, szeretjük nagyon, igaz ez nem mindig látszik rajta, főleg most, amikor már igen ráférne egy ápoló tisztogatás. Néhány csöndesebb év után eljött a pillanat, hogy a karácsonyi ajándék egy új lakás legyen. Igazán ajándék volt, nem csak mi kellettünk hozzá, de a drága szülők is hozzájárultak, csemetéik boldogulásához. Másfél évvel ezelőtt tehát mind a hárman, vagyis KedvesM, Me és a Don átköltöztünk Zuglói lakunkba. Persze nem ment mindig ilyen simán, mint ahogy visszatekintek, a fent emlegetett szakaszok váltogatják egymást. Olykor, az egyik újra feljön, a másik megismétlődik, a sorrend felborul, de az életünk halad. Egészen addig vágtázott, mint egy gyorsvonat, míg legutóbbi karácsonyunkkor KedvesM meglepett azzal a virágzóan szép gyűrűvel, amit már többen is láttatok, és ami egészen odáig görgette az eseményeket, hogy már egy hónap sincs hátra, hogy hivatalosan is megpecsételjük összetartozásunkat. Úgy tűnik nálunk a fontos dolgok karácsonykor történek. Egy ideig úgy éreztem ez az ünnep kiüresedett, már nem ad sok újat, nem szól újról, csak az evésről, ajándékozásról. Ezek a külsőségek nem változtak talán azóta sem, de közben megteltek tartalommal. Teletöltöttük a serlegünket, és most kortyolgatjuk az élet vizét belőle. Így végül értelmet nyert csodaszép lila esküvői meghívónk idézete is:
„Az Élet Vize vagyunk!
Forrás, mely magából ered,
s minél többet iszod,
annál bőségesebb!”
(Michael Ende: A végtelen történet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése