Terhes hiszti

Tegnap este egy Olasztól kölcsön kapott könyvet olvastam. Címe: Barátnőim a terhességről, by Vicki Iovine. Egyenlőre nem mondhatnám, hogy csupa új információt tudtam volna meg a babavárásról, mint olyan, de rendkívül jókat rötyögtem rajta. Gyanítom KedvesM csak azért nem ébredt fel az ágy ütemes rázkódására, mert ő annál mélyebb szuszogó. Reméljük a jó alvókáját a gyerek is tőle örökli majd. A tegnap esti rész a terhesség alatti hiszti témakörét járta körbe, amire én egy laza mozdulattal legyintettem, mondván én ezen már túl vagyok, nem is nagyon érintett. Igaz a könyv éppen ennek az elhamarkodott mozdulatnak az elkerülésére hívta fel a figyelmet, mégis gondoltam én vagyok a tökéletes kivétel. Nos, a ma reggel bebizonyította, nem, ez éppen nem így van.

Az úgy kezdődött, hogy éppen túl voltam a szokásos időbeni elcsúszásomon l(ehet, hosszú távon ezzel is kalkulálnom kellene). Na, jó előtte már könnyekre fakadtam, a reggeli fő hírén, miszerint egy mentős diszpécser telefonon keresztül segített apukának levezetni egy otthon szülést, mi ez ha nem megható??? Utóbbi nem tervezett volt természetesen - a tervezettről is van véleményem, de attól most eltekintek. A baba tehát jönni akart, ilyenkor pedig nincs vita. Hááát első szülésnél nem jellemző, hogy a gyermek elsietné a dolgokat, őszintén bízom benne Babszem Srác sem tervez ilyesmit. Na tehát először bőgicséltem, utána meg idegeskedtem, hogy el fogok késni. Főképp, hogy beterveztem ma autóval megyek, mert ki vágyik a reggeli csúcsban a 7-es buszra és sok influenza gyanús egyénre. KedvesM persze belém ültette a bogarat, meg az ideget, hogy túl nagy lesz a forgalom, időben induljak el, mindenképp. Ezek után, már a macskát is megetettem, mert éhen nem maradhat a jószág, mire is kapnám elő a lakás kulcsot. Itt esett meg a következő bibi, hol az az elátkozott kulcs??? Kétszer kutattam át a táskámat, amire épp a napokban csodálkozott rá az én drágám, hogy hogyan is lehet ennyi sz**rt felhalmozni egy helyen. Nos, a női táska rejtelmei megint csak egy olyan dolog, ami külön posztot érdemelne. Ezt a bizonyosat próbáltam tehát felforgatni, majd a sikertelenségtől tajtékozva hívtam fel életem párját. A telefonos segítség sajnos nem járt sikerrel, de közben kiborítottam az emlegetett,et mármint a táskát. Ez utóbbi célra vezetett és kiderült, hogy az anyaszomorító becsúszott egy számára illetéktelen fakkba, és még oda is szorult... Ezzel is meglévén, kb. 15 perccel a tervezet tán elindultam, mondhatni viharzottam. Volna.... Merthogy a szomszéd autója épp a miénk mögött parkolt, amivel nem szokott gond lenni, időben szólunk, és akkor helycsere, stb... Most, mint egy jobb dúvad csörgettem fel, majd le őt a kapuból. És bizony addig nyomtam, kb. 2-3 percig, míg fel nem vette. Nem lehetett kellemes. Valószínűleg az a fej sem volt túl kellemes, amit az autóból vágtam rá, miközben szó nélkül jött, és állt odébb. De nem dühöngtem hangosan és látványosan, sőt röviden és kimérten parancsoltam le a fiatalembert. Ezúton is bocs, terhes hiszti. Ezek után, mondanom sem kell, lazán beértem a dolgozóba, sőt 10 perccel korábban, mint hogy elkéssem. Igaz egész nap fáradt voltam, de a délutáni alvás csodákra képes, és utána még vacsorára is futotta. Végül, hogy a pozitívumokkal zárjak, találkoztam útközben mame-vel, aki immár másodikként a Kedves után érezte, ahogy a világ leghelyesebb, legtökéletesebb, legszuperebb kicsi magzata rugdalkózik a pocakomban. Mi lenne, ha elfogult lennék???

Katalin utca

Ismét egy gyöngyszem Szabó Magdától. Ahogy az író korát, a történetet is áthatja a történelem. A második világháború, ötvenhat, a kommunizmus mind-mind befolyásolja a szereplők sorsát. De tulajdonképpen mindegy is mikor zajlanak az események, hiszen a viszonyok állandóak, így vagy úgy, mindenki, aki a Katalin utcában él egymásra van utalva. Sorsuk összefonódott, a korszak csak színesíti, megpecsételi előre lerendelt sorsukat.

Az első fejezeteket kétszer olvastam el. Ez nem az a könyv, amit csak úgy lefekvés előtt, három oldal erejéig lapozgatunk, mert akkor úgy jártok, mint én. Nem áll össze a kép. Eleinte nem értettem, mi történik, mert a hipotetikus mában játszódik. Olyankor, amikor még nem ismerjük a szereplőket, nem tudjuk mi a sorsuk, ami pedig meghatározza a jelenüket. Tulajdonképpen a jelen nem is érdekes ebben a történetben. Csak a múlt. A múlt, a gyermekkor, a közös évek, amik egy életre meghatározzák három család életét. A könyv fülszövege szerint a Katalin utca, ahol szereplőink sorsa elindul, és ahol végleg eldől a további évek útja, szimbolikus. Hát próbálkozzunk meg e szimbolikus családtörténet, és szimbolikus városrész, és szimbolikus mese megfejtésével. Nekem legalábbis úgy érzem meg kell fejteni, mert ez nem a tipikus elolvasom, és mindent értek, egyértelmű story.

Mit is jelent például, hogy a jelen nem számít? Csak amit gyermekként együtt átéltünk? Szabó Magda nagy tanító. Különleges beleérző stílusával éppen azt mondja el, amit a pszichológusok, hosszú évtizedek óta mantráznak, próbálnak megértetni, egy ember sorsa kisgyermekkorban többé-kevésbé eldől. Az, hogy mit tanul meg az életről, hogy hogyan fog viselkedni másokkal, együtt érez, vagy rombol, szeret vagy menekül, szoros kapcsolatban van a korai tanulással. Természetesen nem mindegy a saját egyénisége, de ami erre ráépül, az a környezeten múlik. Innentől már érthető, hogy ami most történik, mind mind, tulajdonképpen eleve elrendeltetett. A díszlet változik, a burok öregszik, de belül marad minden ugyanolyan.

A könyv szereplői. Három család, négy gyerek. Három lány, egy megfontolt, jó tanuló, néha esendő. És érzi, hiába felel meg, mégsem őt szeretik jobban, hanem húgát, aki rossz, aki tombol, akinek érzelemkitörései vannak. Aki feljelent, mert bosszút akar szeretteiért, és feljelent, mert féli, hogy félnek tőle. Aki még felnőttkorában is a szekrénybe vagy az ágy alá bújik félelmében, mert ez az ő megküzdési mechanizmusa. Ő az, aki talán sosem nő fel, és aki a legmesszebbre kerül a Katalin utcától, aki egy szintén talán csak kitalált szigeten, félőrülten él. Ő képviseli a Freud féle id-et, az ösztönén szimbóluma. Komolyabb testvére az ego, édesapjuk talán a szuper ego, a tökéletes tanár, a naív, a kormányban feltétlen hívő. Aki a legnagyobb pofonokat kapja, mikor mégis ki kell nyitnia szemeit. De amit minden itt lakó megtanul az az összetartás. Az együtt élők vigyáznak egymásra mindennek felett.

Két fontos szereplőnk maradt még. Henriett a harmadik lány. Aki már életében meghalt, mikor tudatosult, akit szerelmesen szeret sose lesz az övé, és aki, mikor meghalt (túlságosan is fiatalon), rájött, mégiscsak élni szeretne. Talán ezért kerül egy furcsa, lét közi állapotba. Nem nyugszik, újra és újra visszajár élete főszereplői közé, keresi őket, valóssá válik, hogy hozzászóljanak újra. De sorsa, mint a görög tragédiák szereplőié, nem ez. Hiába látják őt a számára fontosak, nem ismerik fel, csak valakit, aki nagyon hasonlít egy régi árnyhoz, egy szívfacsaróan szomorú emlékhez, aki valaha az életük része volt. Ilyen szerencsétlen hős Erüszikthon, akit kielégíthetetlen éhséggel sújtott Deméter, miután az ifjú esztelenül kivágta az istennő ligetéből a fákat (ennek is meg van a maga szimbolikája). A deli, szenvedett, míg végül magát is felfalta kibírhatatlan éhségében. Henriett is ilyen kilátástalanul bolyong a Katalin utcában, míg végül mindig visszatér a kiindulóponthoz hiszen a történteken már nem tud változtatni.

Végül pedig a FÉRFI. A mozgatórugó, a csábító, a fáradt, aki megjárja hadak útját. Ő az, aki valamilyen módon, mindhárom lány sorsát a kezében tartja és irányítja, mégis boldogtalanná teszik mindüket.

Irén az idősebb testvér, aki apja nyomdokaiba lépve tanárnő lesz, talán épp Szabó Magda alteregóját jeleníti meg. Mindketten édesapjuktól örökölték a tudás átadás és nevelés készségét, azt a fajtát, amit nem lehet az iskolapadban elsajátítani, amire születni kell.

A Für Elise-ben Szabó Magda a testvéréről ír, aki az egész történet során kicsit megfoghatatlan, kicsit misztikus. Felnőtt koráról nem tudunk sokat. Talán nem is létezett valójában, csak az írói képzelet szülötte. Az ő alakja bukkanhat fel újra Blankában, a testvérben, aki megtestesít mindent, amit nem szabad, ami nem elfogadott a társadalom joviális polgárai között, és amire mégis mindannyian vágyunk egész életünk során.

Az írónő egész életét befolyásolta a gyermekkora. A szülei adománya, édesapja tudása, édesanyja meséi, az iskolái. Mind - mind alapját jelenti írói munkásságának és tanári kvalitásainak. Debrecen az ő Katalin utcája. A Király utca az én Katalin utcám. Eger KedvesM Katalin utcája. A tiétek hol található?

Spanyol nátha 2.0?

Egyre gyűrűzik az új influenza körül gerjesztett őrület. A probléma csak az, senki sem tudja menyi ebből az őrület, mennyi a gerjesztés, mennyi a média, és mi az igazság. Természetesen jósok nem vagyunk, így senki sem tudhatja, mire lehet számítani, de a legszomorúbb, hogy az orvosokra bizton nem lehet számítani. Hiába próbálok furmányos kérdéseket feltenni a nőgyógyásznak, hogy ugyebár ő beadatná e a terhes feleségének az oltást. A válasz, elmennék vele a családorvoshoz, megnézném, mi van a dobozra írva, és ha azt látom, terhes nőknek adható, akkor bizony be. Magyarul: a felelősség továbbra is az enyém, ő nem mondja, igen vagy nem. A családorvossal is próbálkoztam, ő beadatná e a terhes lányának? Válasz: inkább igen a rövidtávú veszélyek miatt, de mégis ódzkodik a dologtól, mert a hosszú távú hatás a babára nézve nem ismert. Tehát megint kint vagyok a ....., a vízből. Dönteni nekem kell. Ha gondolom, hívjam még fel a Szent Lászlót, ahol az inflú válságstáb működik. Az előző években is ekkora hisztéria volt az influenza körül, csak én nem vettem észre, vagy most inkább ki vagyok hegyezve a hírekre, mert állapotos vagyok? Nálam, mint minden, ez is újra és újra felmerülő kérdés. Még nyáron, amikor az első izgalmak voltak, gondolkoztam el rajta, vajon mi lenne a helyes döntés az oltással kapcsolatban. Szépen, lassan megnyugodtam, eddig sem adattam magamnak oltást, nem is volt semmi bajom, most sem lesz. Megnyugtatott a gyógyszerész is, a magzatvédő megavitaminok szedése mellett nem kell izgatnom magam, csak így tovább. A védőnő már akkor is azt mantrázta, amit azóta is, megelőzés, nesze neked hivatalos állásfoglalás. Most újra gyűrűzik az őrület, mert az oltás megérkezett, a tv-ben mindennap mást mondanak. De a legszomorúbb számomra, hogy az orvosok, akiknek az a feladata, szakmájukból adódóan, hogy segítsenek, és vezessenek, hogy az egészségem érdekében a legmagasabb szinten tehessek, hogy éppen ők azok, akik most kiadják a kezükből a felelősséget. Átpasszolják nekem, aki mást tanultam, ergo honnan tudhatnám, mi a jó döntés egy ilyen helyzetben. Mert valóban a legnagyobb kérdés, lesz e hosszú távon hatása a magzatra, ha beoltatom magam. És lesz e hosszútávon hatása a magzatra, ha nem??? Úgy érzem, ez nem ugyanaz a helyzet, mint amikor beleegyező nyilatkozatot irattak velem alá, hogy elvégezhetik e a szívemen az életmentő beavatkozást vagy sem, tudva, hogy akár ott is maradhat a műtőasztalon, de ha nem végzik el, akkor biztos, hogy ott marad. Úgy érzem ez egy nagyon gerinctelen húzás az illetékesektől, hogy egyedül hagyják a döntésben a kismamát, éppen akkor, amikor épp elég rágódni valója van, minden máson. Vagy ez egy bevezető a nagybetűs életbe? Mert a későbbiekben is én fogok dönteni egy kicsiny élet hogyantovábbjáról? És nem lesz ott a védőnő, a nőgyógyász és a családorvos minden pillanatban, hogy segítsen engem a döntésben: most akkor jobbra vagy balra? Mi a jobb, vállalni, hogy én biztos nem kapom el a fertőzést, de mi a biztosíték, hogy a babám nem lesz felnőtt korára hiperaktív, rákos vagy nemzőképtelen az oltás valamilyen mellékhatásától. Tény, mindez bármiféle oltás nélkül is előfordulhat. Ki garantálja, hogy ha mégis elkapom az inflút megúszom némi lázcsökkentéssel, és nem lesz bármilyen baja a kicsinek, ha én magas láztól és tüdőbajtól fetrengek. Most még a kivárásra próbálok játszani, de ha isten ne adja egyszer csak kitör az igazi fertőzés hullám, akkor már késő beadatni az oltást. Bár folyamatosan változik, az időhúzás mellett, most mégis inkább az oltás felé hajlok. Mert az biztos, hogy a magzatnak nem tesz jót a láz, vagy ha én beteg vagyok. A döntéseimet pedig vállalnom kell. A legnagyobb döntés pedig az, hogy döntök e, vagy hagyom magam, és a bizonytalanra játszom, a vakszerencsére. Végeredményben bárhogy is döntök, a végén én leszek a felelős. Akármelyiket is választom, döntöttem, de az egyiknél a kontroll valóban az én kezemben marad. Utána persze, mit érek vele, ha bármi rossz történik, hiába hangoztatom, hogy "...de én legalább döntöttem". Egy magzat sorsa mégis talán több annál, mint bízni a vakszerencsémben, még ha eddig mellettem is állt. Csupa kérdés, de igazi választ senki sem ad. A felelősség, a döntés az enyém, én vagyok a gyerek anyja, ha hibázok, majd mehetek évekre pszichoterápiára, ahol majd megtudom,amit már most is, a helyzethez képest, a lehető legjobb döntést hoztam meg, azt viszont már sose, mi lett volna, ha másképp döntök, talán semmi, talán még nagyobb baj.

Az éhségem én vagyok 2.0.

Ma délután moziban voltunk a lelkes anyai lánycsapattal és a Julie & Julia c. filmet láttuk. Annyira nem voltam elájulva tőle, kicsit hosszúnak is éreztem, de két dologhoz újra meghozta a kedvem. Az egyik a főzés, a másik pedig a blog írás. Itt kell megjegyeznem, hogy a felhelyezett számláló szerint 1155 látogatónál tart a kis büszkeségem. Így ezúton is üzenem nektek kedves látogatók, hogy adjatok magatokról életjelet, és mondjátok el ti is a véleményeteket az itt felvetett témákkal kapcsolatban. Előre is köszönöm.

A másik vonal tehát a főzés, a film alatt el is határoztam, hogy holnap reggelire összerittyentek egy kis izgalmas, sárga és piros koktélparadicsomból, természetesen friss bazsalikomból és fokhagymából kevert bruscettát. Ez bele is fog illeni a holnapi menü vonalába, ebédre ugyanis milánói sertésbordát tervezünk.

És akkor a már napok óta foglalkoztató téma, az étvágyam. Az előző postban még arról számoltam be nektek, hogy a folytonos ehetnékem az első hónapokhoz képest csillapodott, és mindösszesen az édesség addikciómmal kell megküzdenem. Nos, nem túl nagy örömmel jelenthetem, hogy a héten mintha vissza spirálba kerültem volna, és az étvágyam visszanyerte korábbi magas szintjét. Ez még nem lenne baj, ha mondjuk kielégítene a zöldségek és gyümölcsök nagy tálnyi hada, de nem meglepő módon nem erről van szó. Azt azért mindenképp meg kell jegyeznem, hogy igyekszem nap, mint nap odafigyelni, hogy legyen gyümölcs, joghurt a menümben, de nem éppen ez teszi ki az ékezéseim nagy részét. A másik gond, talán már említettem, hogy az elmúlt pár hétben mindig este7-8-9 körül sikerült elkészülni a vacsival... Az evés amúgy nem is zavarna, hanem a gondolat, hogy mi lesz ennek a következménye, már ami a felhízott kilókat illeti. Most szerintem egész jól állok, fél idő vége felé 6 kilóval gyarapodtam, és ez épp megfelelő is, ha ennek a dupláját nem haladom meg a 9. hónapig. Persze amikor Réka, akitől a kedvenc mondásom : - Szép vagyok már, mint a béka, mert az edzőm Rubint Réka. - a kismama torna közben előadta, hogy ő 28 hetes terhesen 2,5-3 kilót hízott, akkor az egy kicsit mellbevágott. Másrészről szerintem inkább ez az ami nem oké, mint ahogy az sem, hogy a kazihoz az intrókat a kórházban vették fel, kb 1-2 nappal azután, hogy a kis Lara 2,5 kilósan (ez sem volt egy díjbirkózó újszülött...) a világra jött. De ebből is láthatjátok, hogy próbálok újra belerázódni egy kicsit a mozgásba is, ami már nagyon hiányzott. Kb a 3. hónap óta nem sikerült eljutnom semmi értelmes mozgás stúdióba, de Réka után, végre a kismama jógát is kipróbáltam, ami nagyon tetszett. Vettem is gyorsan egy 4 alkalmas bérletet, és hétfőn egy másik helyen egy másik kismama torna kipróbálását is tervezem. Tetszenek ezek a dolgok, és őszintén szólva nem látom elhízottnak magam, de nem is szeretnék a későbbiekben sem. Ehhez persze kell az önuralom is, amiben mindig újra kell treníroznom magam.

Végül még egy gondolat. Egy kedves ismerősöm, aki nem utolsósorban sportoktató, azt mondta, ő leginkább azért tart a terhességtől, mert akkor elveszíti majd a kontrollt a saját teste felett. A kontroll egy nagyon érdekes kérdés számomra, nem csak ezen a területen (!!!). Amíg nem volt visszajelzésem Babszem Srácról a rugdalózásán keresztül, én is sokkal többet gondoltam rá, hogy vajon jól van e, minden rendben? Persze, azóta is nagyon fontos ez, de így nem csak az uh-ra kell hagyatkoznom. Engem sokkal inkább foglalkoztatott korábban is, és most is az az öröm, hogy gyerekem lehet, mint az hogy a testem esetleg megváltozik. Szerintem ez sokkal fontosabb, mint az, hogy pár kilót hízom, hiszen azt korábban is le tudtam adni, és nem félek tőle, hogy később is menni fog majd. Biztos azonban, hogy a sporttal foglalkozóknak sokkal nehezebb megélni, hogy az addig tökéletesen az irányításuk alatt tartott külalakjuk megváltozik, és sok olyan szokásuk, mint az intenzív mozgás vagy a határozott figyelem alatt tartott étkezés változtatásra szorul, ha egészséges gyermeket szeretnének. Bár szerintem még így sem kell félni, hiszen ha nem annyit eszik az ember lánya, amennyit nem szégyell, ehelyett odafigyel és tudatosan táplálkozik, nagy gond nem lehet. Én is igyekszem, mert tegnap bizony kicsit szégyelltem magam, amikor túlfaltam magam abból az isteni rakott cukkíniből, amit ebéd-vacsira sütöttem. Olyannyira, hogy a túl sűrű, banános tejbegríz, amit desszertnek készítettem, már nem is bírt beférni. Jobb is... Holnap újra Rékával fogom enyhíteni a lelkiismeret furdalásom és Skinnetik féle almás diós salátával.

Az éhségem én vagyok

Ez az írás is korában, a Máltai utazás alatt, a repülőn íródott. A témája az éhség. Ez a „problémám” mostanra nagyjából rendeződött, a helyét átvette, pontosabban továbbra is fennmaradt a mindent elborító csokoládé és édesség függőségem, de ezzel, valamivel jobban tudok megbirkózni, mint az állandó ehetnékkel, korábban. Még talán annyit, hogy eddig a babavárásra írtak felét híztam. Kijavítom magam, gyarapodtam, összesen hat kilót. Még soha életemben nem örültem annak, hogy 67 kilót mutat alattam a mérleg, igaz ennyi nem is voltam még soha. Kíváncsi vagyok a későbbiekre, és hogy hol végezzük, de még inkább arra, hogy fog ez a sok plusz elillanni majd??? De ez már egy másik történet, amit majd egy következő bejegyzésben olvashattok.

Már a repcsin ülünk. Odalent, minő izgalom és meglepetés, megéheztem. Ami nem teljesen egyértelmű, ki is az igazi motiváló erő, én magam, vagy a magzat odabenn. Spenótos-túrós lasagne-t ettünk, írd és mond 1500 ft-ért. Enyhe túlzás szerény véleményem szerint, tudva azt is, hogy ez egy reptér, és én ennél sokkal finomabbatt sütök.

Na de végre valami, ami egy kis gondolkodásra késztetett – az utazás kezdete elég unalmasra sikerült ugyanis – hogy most akkor ki is éhes? Én vagy babka? Tisztességes lépés-e, hogyha ráfogom az édesre sósat, sósra édeset vágyam. Mert azt még csak beadtam KedvesM-nek, hogy az ifjú házasok megérdemlik a Haagen Dazs fagyit (végülis ketten ettük meg, az amúgy szuper finom kelyhet), de hogy miért is kell nekem este tízkor fűszeres töltött bagettet ennem, azt már kicsit nehezebb. Ilyenkor jön a lelkes magyarázat, a gyermeked kívánja, én mindössze csak a szócsöve, közvetítője és kiszolgáltatott elszenvedője vagyok a helyzetnek és a baba akaratának.

Ennél valószínűbbnek tartom, hogy felszabadulván a szépnekésvékonynakkelllennemazesküvőre „nyomása” alól, kicsit nyugodtabban engedhetem meg magamnak, hogy falatozzak, amikor megkívánom és amit megkívánok. Az eski előtt például nem is nagyon vacsoráztam. Általában igyekeztem későig húzni az utolsó étkezést, majd egy fehérje turmixszal lakattam jól magam. Mielőtt bárki elszörnyülködne, ez nem olyan rossz - sőt határozottan fogyasztható -, mint, ahogy hangzik. Most viszont, hogy már tudom, babkát várom, sokkal kevésbé érdekelnek a diétás megfontolások, és sokkal inkább kihegyezett lettem a testem jelzéseire. Azt azért hozzátenném, hogy két nap székrekedés után, egyre fontosabbnak ítélem meg az ici-picit tudatosabb táplálkozást.

A másik furcsaság számomra, ami talán abból is adódik, hogy a bébire fogom az éhségemet, hogy elkezdtem többes számban beszélni. Úgy, mint: - Jól laktunk…… - Elálmosodtunk ……. stb…. Ez most még nem is olyan nagy gond talán, sőt igazán büszke, és folyamatosan elolvadt (nem a melegtől) vagyok, hogy ebben a kontextusban, vagyis, hogy kettőnkről szólhat a fáma, na de mi lesz később. Ez alatt majd a következő évekre gondolok, hisz pár év múlva ezt a hibát már nem szabad elkövetnem, mármint, hogy Babszem Srác nevében beszéljek. Így tette ugyanis az egyszeri anorexiás lány apukája is, aki a terapeuta kérdésére lányát megelőzve, így válaszolt: - Bizony, már egyre jobban vagyunk, újra menstruálunk is ….

Jobban belegondolva, már régen is szerettem királyi többesben beszélni (magamban legalábbis). Most viszont, hogy tudom, nem vagyok egyedül, lassan tudathasadásos gondolatok kezdenek elborítani odabenn. Mindezt a másállapottal párhuzamba állítva a pszichózisok módosult tudatállapotnak tekinthető formájával, erősen skizó gyanús a helyzet. Ha abba belegondolok, hogy én most egy testben két test vagyok. És egy testben két lélek, habár a kislelkemnek is megvan már a maga burka… Hova is fokozzam, két test egy testben, két szív, két lélek, egy szív dobog és mosolyog a másik kicsi dobogóra, hogy csak így tovább lelkesen és egészségesen egy életen át.

Babszem srác kikandikál a családfa ágai közül

Válaszom a családfára. Beszélgetek maga-magammal. Így van ez már majdnem 30 éve. Miért éppen most változtatnék rajta???

Holnap készül pici magzatunk betölteni 20., a földön eltöltött hetét. Két fontos és egymással összefüggő beszámolni valóm van ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy minden bizonnyal fiú lesz. A doki véleménye szerint ez igen valószínű, az általa (!!! J) látottak alapján. Persze ezzel kapcsolatban Olasz rögtön megnyugtatott, hogy neki a 7. hónapig állították, fia lesz... KedvesM volt a legaranyosabb, amikor azt mondta, hogy ő nagyon örül neki, hogy fiú lesz (ő inkább ezt szerette volna), de akkor is ugyanilyen boldog lenne, ha lányka lubickolna a pocakomban. Mindezzel teljesen egyetértek. Én inkább lányt szerettem volna, de amikor láttam az uh-n babkát, és megállapította a doki, hogy tökéletesen egészséges, az sokkal fontosabb volt és megnyugtatóbb, mint az hogy milyen a neme. Ajuska szerint mindazonáltal, a fiukkal mégiscsak könnyebb, hiszen kevésbé kell félteni, stb,stb… Ebben is van igazság, de azért mindkét nemnek megvan a maga előnye, és még előnyösebb tulajdonsága.

Mindenesetre számomra fontos jelentése van annak, hogy kisfiút várok. Az egyik, ahogy már a nagyfa korábbi részében beszámoltam róla, női ágon az első gyermek feltehetően fiú lett volna, de sajnos mindkettőt elveszítették, hol korábban, hol kicsit később. Úgy érzem különleges, hogy talán a mi kis fiúcskánkkal törik majd meg ez a szomorú sors ezen a vonalon. Azt hiszem ez a kis baba egy csoda, aki új lendületet és irányt adhat a családi karmának. Persze ezzel nem akarom predesztinálni már előre, hogy neki különlegesnek kell lennie, és mint a legkisebb királyfinak a mesében, minimum felfedeznie egy Nobel díjat érő találmányt. Szerintem különleges ő már magában is, csak attól, hogy létezik.

A másik dolog, ami számomra különleges, az a létezése. Van, hogy ébredés után, máskor lefekvéskor, de nem ritkán az utcán, séta közben jut az eszembe, hogy úristen gyerekünk lesz. Hogy mekkora csoda, hogy erre a most még apró kis boldogságra lehetőséget kaptunk. És, hogy mekkora csoda ez az egész folyamat, hogy egy új életnek adhatunk lehetőséget. Elmúlik ez az érzés, ha megszületik? Remélem nem! Talán halványul, de biztosan örök kis csoda marad.