2010. szeptember 27., hétfő

Népszerű kétperces

Néha előfordul, hogy egy szó, új arcát mutatja. És néha előfordul, amikor egy ember, akit elég jól ismerek, rápillantok és egészen másnak látom, egészen más vonásokat fedezek fel rajta, mint korábban. Ezt szószerint értem, nem arra gondolok, hogy új tulajdonságait fedezem fel vagy rájövök másnak ismertem meg, mint ahogyan viselkedett éppen. Amikor valakivel találkozom, akit már jól ismerek, többnyire a megszokás szemével nézem, nem kutatom a részleteket, csak az éles változásokat veszem észre. De néha valamiért újra Rá nézek, és akkor úgy látom, mint korábban nem. Új vonásokat fedezek fel az arcán, egy kissé mássá válik.
Néha ugyanez történik meg velem és a szavakkal. Na nem szoktam folyamatosan a szavak mögöttes jelentésén gondolkozni, inkább csak beugrik valami, mint ma is, mikor szoptatás közben a Weöres Sándor verseken gondolkoztam. Nagy rajongó vagyok, különösen, amióta felnőtt fejjel újra olvastam őket, és lelkesen mantrázom őket a Csibének. Tehát épp azt mondtam magamnak, hogy a Bóbita kötet talán a legnépszerűbb gyűjteménye. Népszerű. Mit is jelent ez a szó? A "nép" és a "szerű" összetétel mit mond nekem. A nép, vagyis mi, mindenki. A nép tehát a nép. A szerű, olyasmi, mint valami más. Amire tehát azt mondják, hogy népszerű, az olyan mint mi, olyan mint mindenki. Ezek a versek tehát olyanok mint mi, jelen esetben, mint a magyar nép. Ami olyasmi mint a nép, amilyen mindenki, az kicsit átlagos is. És átlagosnak lenni néha nagyon jó!

2010. szeptember 14., kedd

Nyíl odaát

Egy ideje sikerült egyre kevesebb időt tartalékolnom mind a 12 mm-emre. Logikus a következtetés, az időm nagy részét a szombaton hetedik hónapját betöltő kis csirke tölti ki. Habár nem írogattam, magamban mindig fogalmazgattam az éppen történteket, és formába öntöttem a fejemben. Ezek témája 90 százalékban Bibécske volt, így arra jutottam, itt az ideje egy babablog indításának. Ez végül meg is történt. Így mostanában ott olvashattok rólunk. Ha pedig visszatérek ide, a szuper izgalmas történésekkel, gondolatokkal és egyéb fontos megosztani valókkal, majd valahogy szólok. Addig pedig itt találtok minket: www.babakukta.blogspot.com

Végül pedig egy kép a leghelyesebbről:

2010. július 8., csütörtök

Milyen volt vörössége...

Milyen volt vörössége? Nem tudom már. De még itt él az emlékeimben. A nyávogása itt visszhangzik a fülembe. "Mááájjj, máájjjj." Még egy kis májat Gatto? Ám legyen, de hát már csak azt eszed meg, nagy nehezen, amit a tappancsodra kentem galád mód. Most pedig? Befogad a föld, körül ölel és elringat.
Csak a szépre emlékezem? Meg a huncutkodásokra, rosszalkodásokra. Egyszóval macskáságodra. De csalfa az élet, mert oly kevés, amire emlékszem. Hét közös év, sok-sok élmény, vagy csak egyszerű mindennapok, mégis kevés, ami ebből megmarad. De egy, ami ennél fontosabb, az érzés. Semmi konkrétum, csak a tudat, hogy éltél, velünk éltél, és mi szeretünk. Még akkor is, ha most épp az angyal egereket hajkurászod vörös ördögünk.
Kezdetben vala Me, aki nagyon vágyott rá, legyen legalább egy macska, akit lehet simizgetni, gyömöszkélni, hamár KedvesM, ezt nem kedveli túlzásba vitt mértékben. Nosza, legyen egy macskánk, akin kiélhetem ilyen irányú igényeimet. Az első emlékezetes élmény, rögtön amikor hazavittünk. A gyomrod nem bírta az utazást, persze mi voltunk a hülyék, miért nem kocsival mentünk, ő királyfi hátsójáért. Mindenesetre új otthonodban első utad a zuhany alá vezetett. Na, innentől kezdve utáltad a vizet. Hiába a korai élmények bevésődnek. Talán csak a fénykép tanúsága, de még mindig látom magam előtt, ahogy csapzott szőrrel, aprócskán ülsz a lila kanapén egy törülközőből kikandikálva. Egy pár hónap és újabb izgalomra adtál okot, talán egy kósza légáramlat, vagy ki tudja, és az utcán landoltál. Hogy csináltad, nem tudom, de mire KedvesM alvásból fölébresztve lezavart érted, már a kapualjban voltál, és keserves nyávogás közepette ugráltál felfelé a lépcsőfokokon. Mert persze fel nem vehettelek. Dehát mit neked és a kilenc életednek egy háromfelé törött combcsont.... Eb, illetve cicacsont beforrt. A lépcsővel máskor is próbálkoztunk. Volt ugyanis, hogy elhatároztam, macskasétáltatás az igazi élmény, gyerünk hát, menetre fel. Gondosan beszereztem egy neked való kötőféket. Odáig egész könnyen el is jutottunk, hogy rád szereltem. Na de a lépcső aljáig lejutni kb fél óra volt. Ennél tovább nem sikerült. Így hát elfogadtuk, hogy Te magánzó vagy, és önállóan jársz sétálni, amikor Te akarsz, és ahová Te akarsz. Ez nem egyszer kevert kellemetlen helyzetbe is. A cica ajtón keresztül természetesen szabad ki-bejárásod volt a lakásból. Egyszer egész éjszaka nem jöttél haza, így délelőtt úgy döntöttünk apukámmal, nem mehet ez így tovább, keresésedre indulunk. Mivel korábban is, kedvelt helyed volt a padlás, így hamar odaértünk, mint lehetséges rejtek. Meg is találtunk, de nem is pont a padláson, hanem éppen a fölött a tetőn. Ott gubbasztottál a szabad ég alatt, és az istennek sem akartál elmozdulni a ferde macska lépcsőről. Végül addig ügyeskedtünk, míg kitápászkodtam a tetőre, közben apuci fogta a lábamszárát, és nagy nehezen bevonszoltalak. Mérgesen zavartalak be ezek után a lakásba és közben nagyon örültem, hogy egyben megúsztad ezt a kis kalandot. KedvesM szerint persze egy kiadós eső is beterelt volna, de kitudja...
Szintén a szabad élet folyománya az a négy hónap, amikor szerény véleményem szerint feketelyukba keveredtél és egy szomorú vasárnapon - talán bünti kép, hogy mi egy hétre a nagyszülőkre hagytunk - elmentél világot látni. Akkoriban Máté Pétert hallgattam, és takarítás közben énekeltem szipogva az "Elmegyek" című klasszikust. A feketelyuk teóriámat erősíti meg, hogy éppen hétfőn jöttél meg, mintha mi se történt volna. Ez persze így nem igaz, mert miután KedvesM egy hősies padlás ajtó lakat lerúgással kiszabadított önként vállalt fogságodból, csont és bőr formát mutattál. Anyukám szerint, úgy lefetyeltél, mint a hallhatatlanságra vágyó nyeli a forrásvizet. Mennyire örültem, amikor a tükör sarkából megláttalak, még simogatni is engedted magad. Na persze azt is csak módjával, mert én továbbra is hajlamos voltam túlzásba vinni. És milyen kis fifikás vagy, épp nem sokkal az előtt találtál haza, mikor költözni készültünk.
De nem csak nagy események, apróságok is eszembe jutnak. Egy időben nem tudtunk nyugodtan aludni, mert ha bármelyik testrészünk kilógott a takaró alól, egyből elkaptad a karmocskáiddal. Így becéző formában, mert akkor még kölyök macska voltál. Eszembe jut az is, hányszor ültem reggel a galéria tetején, néztem lefelé, és arra gondoltam, hogy suli, vagy munka helyett, mennyivel jobb lenne, ha a saját macskám lehetnék és itthon pecózhatnék, kedvemre sétálhatnék, és kikövetelhetném a legfinomabb falatokat.
Biztos ezt is, azaz téged is mi rontottunk el, de kétségtelen, hogy válogatós egy macska voltál. Leginkább a bélszint szeretted, azt a hörrögést, bürrrögést, nyivákolást utánozni sem lehetne, amikor felvágtuk a színhúst és te már messziről érezted az illatát. Ezzel hozzáteszem leginkább nagyanyád rontott el. Én csak a szülinapodra készítettem hústortát.
Imádtál a ruháinkon aludni, felugrani és bepilledni a szekrény puha sötétjébe. Egy időben a fiókokba törülközőt tettünk, mert ott szerettél pihengetni, mi meg nem szerettük a szőrös alsóneműt.
És emlékszem a riadalomra, amikor az első egeret hoztad haza. Majd utána a másodikat, és a harmadikat, és a kék tollú madarat, aminek csak a maradékát volt "szerencsénk" látni a falon. És persze nem hiányozhatott a valahonnan kilopott sült csirkecomb sem. Erre még rákérdeztünk a szomszédságban, nem hiányzik e valakitől, a madárra már nem mertünk. Az persze természetes volt, hogy mindenkihez a legnagyobb természetességgel bejárkáltál, ez nem is volt kérdés, senkinek eszébe sem jutott az apelláta.
Emlékszem, miután elköltöztünk, és ismerkedtél az új környezettel. Épp tanulás közben jutott eszembe, milyen rég elmentél már, megnézem, merre lehetsz. Ebben a pillanatban puffantál a bejárati ajtóra és csüngtél rajta, hogy most azonnal tessék téged beengedni.
És, és, és.... Tévedtem, amikor fentebb azt írtam, kevés, amire emlékszem. Minden esemény felidézése, egy újabbat juttat az eszembe. Örülök neki, talán még oldalakon keresztül tudnék sztorizgatni Rólad.
De már csak egy történetet szeretnék megosztani. Az utolsót. Nagy pocakkal, a kanapén, mindig itt ültél mellettem, szorosan idebújtál és simogattattad magad. Én legalábbis erre következtettem abból, hogy simiztelek és nem volt ellenedre. Akkoriban sokat nyávogtál, mindig azt mondogattam, hogy a gyereknek ez lesz az első hang, amit majd megismer. Majd megszületett a Csibe, és nekem már nem nagyon jutott rád időm. Akkor is lelkiismeret furdalásom volt emiatt, de most meg végképp. Úgy érzem, azért növesztetted azt az óriási daganatot, mert úgy hitted fölöslegessé váltál. Pedig nem ... Egyszerűen csak örültem, ha magamra van pár percem. De most üres a lakás. Hiányzik a jelenléted a háttérből, a szemem sarkából, hogy látom, átszaladsz a szobán. Hiányzik, hogy nem kell bezárnom a szekrényt, nem kell becsuknom a gyerek szobát, és már a játszószőnyeget sem kell bevinnem a szobába, hogy rá ne ülj.
De már látom, beléptél a vörösök klubjába és Klári széke mellé telepedtél, aki az égi kávéházban egyre csak kártyázik. Azért csak kíméletesen, ha egeret viszel neki, biztosan sikítva fog a székre ugrani...





 

2010. június 10., csütörtök

SATC 2 spoiler - vigyázz!!!

Hétvégén, félév után először moziban voltam. Természetesen nem is "akármi" miatt hagytam kicsi csibémet apára és a cumira, hanem a Sex és New York második része kedvéért. Oké-oké, de ennyi csajoskodásra nekem is szükségem van! Íme tehát a véleményem, felsorolás, fika és minimal like.
Először is a film hossza, nem való egy olyan anyukának, aki állandó folyadékbevitel tesz meg mindent a bőséges etetés sikeréért. Ettől függetlenül végig ültem ezt is, mint ahogy az Avatart is nagy pocakkal, és nagyon büszke voltam magamra!!!
A ruhák és a jó beszélgetések aránya határozottan a ruhák javára dőlt el. Ez pedig nem volt szimpi. Úgy tűnt, mintha az egész film arról szólna, hogy a csajokat benevezték a "hány felöltőt lehet cserélni öt percen belül" versenybe. Néha éreztem némi próbálkozást a sorozatban elhangzott csajos beszélgetések felelevenítésére, de igen gyenge próbálkozás volt. Pedig éppen ezek a csicsergések képezték a sikeres hat évad lelkét. Nem tudtam eldönteni, hogy a film a sorozat hosszúra nyújtott változata akar lenni vagy egy attól független létező. Amikor pl. Carrie rádumálja Mr Big-et, hogy mégiscsak menjenek el arra a nyamvadt filmbemutató partira, ahelyett, hogy még egy uncsi estét töltsenek otthon egy zacskó kínai kaja társaságában, mintha a sorozat egy verejtékesen átmentett mozdulatát és hangsúlyát láttam volna. Carrie ugyanazokat a fogásokat használja, így vagy a karaktere nem fejlődött semmit, vagy SJP...
Ami a színésznőket illeti, SJP Amerika Sütő Enikője, akit a legjobb szándékkal is csak egy múmiához lehetne hasonlítani. Jaa és én a rendező/operatőr/ akárki helyében nem mutogattam volna SJP integető izmait. Na és hat évad szingliség után azt előadni, hogy miután szuper szexi cicásra kifestette magát, és hiper szexi ruciba bújt, hogy találkozzon a már többször levetett Aidennel, és csókolózással fejezték be az estét, és "Jaj, hát én ezt nem akartam, véletlen volt, de tényleg...", most komolyan, kit akarunk hülyének nézni? Főleg Mr Big-et és a nőzőt, és ez utóbbi igen helytelen. Az öregedés mégis talán Charlotte arcán látszott, akinek azon kívül, hogy azon idegeskedik, vajon megcsalja e a férje a vidékről jött, melltartót nélkülöző, a szalmaszál kilóg a szájából bébiszitterrel, nem sok szerep jutott. Ugyanígy járt Miranda, akinek a főnöke próbálja meg befogni a száját, de természetesen ő végül a sarkára áll, és a családot választja. Viszont ő szuperül néz ki, hol van már a férfiasan sportosan visszafogott style...
Samantha egyre olyanabb, mint volt. Még ha mindig is a szex volt a védjegye, már arra sem halandó, hogy fusson két kört, nehogy kurvának nézzék. Az ismerkedés elég erőteljesen lekorlátozódott a számára, és ahogy odalép hozzá egy hímnemű egyed, rátér a lényegre, úgy mint: "Meg, hát... A te szobádba, vagy az enyémbe? és Igen, tudom hogy hívnak, mehetünk dugni". Szerintem az összes erotikus, és szexuális báját lebutították a karakterének, aki ha éppen nem nyúl tanfolyamot tart, akkor 42 féle hormonpótlót, nedvcsinálót, és fiatalító vitamint töm magába, és ken magára.
Kádár pajtással is, aki amúgy negyvenes büszke agglegény, megtárgyaltam a film nyújtotta élményeket. Ő kifejezettem mondanivalónak tartotta a filmet, és az élet következő nagy kérdéseit vélte felfedezni:
- Samantha képviseli az öregedés elfogadásának nehézségét. Bizonyítani, hogy ő még ötvenévesen is heti tizenhatszor szereti, és csinálja is, vagy akár megbékülhetne azzal, hogy változik és ezt akár a maga épülésére is használhatná. Nála merül föl továbbá a kelet és nyugat morális erkölcseinek különbsége is.
- Charlottenak szembe kell néznie azzal a dilemmával, hogy ő egész életében kereste az igazit, akivel családot alapíthat, és miközben ezt elérte, egyre nehezebb az élete. Túl sokat vállal be, mint mindig, de a sok szervezés pont a családtól vonja el az energiáit, így nem is boldog. A csúcs pedig, amikor Mirandával isznak azokra az anyákra, akik képesek bébiszitter nélkül is boldogulni. No comment.
- Miranda nagy kérdése, hogy a munkát vagy a karriert válassza. Erről többet nem is tudok írni, mert kb ennyiben ki is fújt.
- Carrie pedig a szingliből lett férjes asszony, aki még a párja nevét is idegenkedik felvenni, maga sem tudja mit akar. Megszerezte A FÉRFIT, akiért évekig veszkődött, de az együttélés más, mint a köd. Ennél sokkal több mondanivalója nincs is, talán csak, hogy legyünk őszinték, és ha olyasvalakivel csókolózunk, aki nem a férjünk, akkor ...

Azért volt egy igazán aranyos jelenet a filmben, ami az első öt percben meg is történt. A lányok épp egy különleges esküvőre készülnek, el is mennek ajándékot vásárolni. "Az én homi barátom elveszi az ő homi barátját." Talán itt kellett volna befejezni a filmet.

2010. június 4., péntek

Terhes tinik

Kevés sorozatot láttam eddig a Music TV-n, amire azt mondtam ér is valamit, de az utóbbi időben mégis találkoztam egy ilyennel, a Terhes tinik cíművel. Eddig a legtöbb részen, amit láttam, felhúztam magam és morgolódtam, az emberi butaságon, de éppen ez az, ami azt mutatja, hogy elérték a készítők a céljukat. Nálam legalábbis. Igaz én nem vagyok már sem tini, sem terhes, de bízom benne, hogy ha a 16 évesek korosztálya látja a műsort, elgondolkoznak kicsit. Minél több részt látok, annál inkább meggyőződésem, hogy a sorozatot, meg kéne vennie minden közép iskolának és a megfelelő foglalkozás keretében levetíteni a tanulóknak. Megfelelő beszélgető partnert is mellékelnék persze a sorozat mellé.
Maga a történet igazán egyszerű, adott egy 16 éves lány, aki terhes lesz. A lányok a szüleikkel élnek, fiú pedig vagy van vagy nincs. Esetleg az elején még van, de visszaeső részegen vezető, mihaszna, stb és mire a baba megszületik már csak ex. A fő nehézségek, mind a felszínre kerülnek, ami még egy maga is gyerek gyermekvárónak probléma lehet. Érdekes módon az egyik lányban sem merül fel lehetőségként, hogy elvetessék az ideje korán jött magzatot, igaz lehet, akkor nem is készült volna műsor róluk.
Az első probléma tehát, a leendő nagyszülőkkel való megegyezés. Mindegyik lánynak szüksége van a szülőjére, hiszen még tanulnak, otthon laknak, és az apák is többnyire hasonló cipőben járnak. Persze a szülőket elnézve, sokszor nem is csodálom a terhes tiniket, és rendre nagy veszekedések kísérik a közös gyermekvárást. A lányok főképp az édesanyjukkal perlekednek, elsősorban a felelősségvállalás kérdésén. De ezt nem a szülők tanítják meg, leginkább példamutatással?
A következő probléma az iskola és a barátok. Kellemetlenül érzik magukat, félnek a társak reakcióitól a nagy pocakra. Többen magántanulók lettek, és volt olyan is, aki abbahagyta az iskolát, és az érettségi megszerzését is későbbi időpontra halasztotta.
Folyamatos a konfliktus a leendő apukával, főleg ha van. A fiúk ugyanúgy éretlenek még, nem vágytak gyerekre, nincsenek felkészülve. Mégis sokan kitartottak a párjuk mellett, és utólag felnőttek a feladathoz. Kérdés persze, hogy mi lesz a párral mondjuk 5-10 év múlva.
A problémák mellett, ami engem a leginkább feldühített, az a szoptatás kérdése. Volt olyan lány, aki már a vizsgálaton mondta az orvosának, hogy ő úgy tervezi, nem fog szoptatni, mert az olyan macera. Mire az orvos, hát jó, azért 1-2 hétig mégiscsak jó lenne, mert az milyen egészséges. De volt olyan lány, akinek a szülei mondták, hogy: "Ugyan kislányom, minek szoptatnál, az olyan fájdalmas, meg lógni fog a melled." Az már véletlenül sem jut az eszükbe, hogy ott van az a kis újszülött is, esetleg az ő érdekeit is figyelembe kéne venni. Hiszen ők aztán tényleg nem kérték, hogy világra jöhessenek. Eddig minden részben, ahogy megszületett a kis csecsemő már nyomták is a szájába a cumis üveget a táppal. Nem is csodálom, hogy olyanok ezek a tinik, amilyenek, ha már az alapokat sem kapják meg. Itthon mit meg nem tesznek azok az anyák, akiknek nincs elég tejük, hogy mégis minél tovább tudják anyatejjel táplálni a picit.
Ami egyértelműen kiderül a sorozatból, hogy egy 16 éves lány élete nem arról szól, hogy gyermeket neveljen/gondozzon. Hanem arról, hogy suliba járjon, bulizzon, haverokkal találkozzon. És bár dühítő, amikor a gyereket a nagyanyjára hagyja, hogy ő partizni mehessen, logikus, hogy neki még ezt az életet kellene élnie. Kicsit úgy jön le számomra némelyik lány, mint akivel megtörtént a dolog, mint valami tároló kihordja a gyereket, utána leadja a porontyot az anyjának és megy vissza a gondtalan tini világába. Vagyis szült egy testvért maga mellé, anyának még egy gyereket.
A műsorhoz készült egy összefoglaló is az évfolyam összes szereplőjével. Egyikük sem foglalkozott korábban a fogamzásgátlással, és egyikük sem szoptatott. És nevezzetek prűdnek, de tényleg 16 évesen (vagy korábban) kell kezdeni a nemi életet???
Láttam azért egy pozitív példát is. Egy pár volt, akik örökbe adták a kislányukat. Együtt döntötték el, azóta is együtt vannak. Ami érdekes volt még ebben a történetben, hogy nyílt örökbefogadás történt. Ők választották ki a leendő szülőket, és később is találkoztak velük, láthatták a kislányt is.
Tehát terhes tiniket a tiniknek. Nekem bejött.

2010. május 20., csütörtök

Mi leszel, ha nagy leszel?

Igazság szerint ez a kérdés azóta foglalkoztat, amióta Tündér Benedek a pocakomban volt. Olyan igazán izgalmas szakmák jutottak az eszembe, mint tenger biológus, vagy szavanna kutató. Ezeket azonban KedvesM elvetette, mert itthon akárhogyis nézelődöm Magyarországon, sem tenger, sem szavanna nem található. Azt meg ugye, hogy külföldre adjam ezt a gyönyörű gyermeket, még véletlenül sem. Aztán persze felötlött bennem a tökéletesen önzetlen gondolat, miért ne mehetne külföldre, így legalább nekem is okom lesz rá, hogy utazzak. Még szerencse, hogy érdekmentesség jellemez.... Na de eszembe jutott, még, hogy lehetne vízilabdázó. A vízilabdás fiúk igazán szép szál legények. De akkor beugrott a kép, brrrrrr, hogy miket csinálnak ezek a fiúk a víz alatt, azt pedig mégsem hagyhatom, hogy bárki letépje az én gyönyörű gyermekem zacseszát például. Még szerencse, hogy nem vagyok túlóvó...
Mostanában a viselkedése, vagy egy-egy félrehallás alapján jut eszembe, mi is lenne a neki való feladat. Ez utóbbira példa a "libidológus". Bár ilyen munkakörről még nem hallottam, de végső soron manapság már olyan munka létezik, amilyet megalkotunk a magunk számára. Most baj az, hogy én a kisfiamnak alkotok??? Tehát mit is takar ez a cím? Alapvetően a szexológushoz áll közel. A libidó pedig Freud alaptétele volt, tehát némi köze a pszichológiához is van. Összevonva megkapjuk a szexuál terapeutát. Ilyesmire pedig még sokáig lesz szüksége a népnek, már ahogy csak a reklámokból következtetek, vagy a viagra eladási eredményekből. (Na, jó, utóbbiról nincs konkrét információm. ;) Így legalább babika a családi szakmát is tovább vihetné, részben.
Na de, ha a pelenkázón mutatott mozgáskultúráját vételezzük szemre, egyértelmű, hogy háton úszó bajnok lesz belőle és itt vissza is tértem a vízhez, amit az előbb a vízilabdásoknál elvetettem. Azért ez mégiscsak nyugodtabb szakma, senki nem nyúl a gyerekhez, és az úszók is szuper szép testfelépítéssel rendelkeznek. De ha mégsem úszó lesz, mert istenneadja nem fogja szeretni a lubickolást, amit ha a fürci - pancsikat nézem, el sem tudok képzelni, akkor még ott van a kerékpározás, mert ilyen lábmunkát szerintem még Armstrong sem látott. Azt már el is terveztük, hogy ha megtanul felülni, akkor első dolgunk lesz egy babaülés szerelni a bicajomra, és megyünk hárman, négy keréken.
De miért is fontos egyáltalán, hogy mi lesz a gyerekből, ha nagy lesz? Miért foglalkoztat ez már most, amikor még csak a 13. hetét töltötte a csöppség. Szeretném, hogy boldog élete legyen, örömét lelje majd benne, és ehhez a munka egy fontos összetevő.
Emellett pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, nem arról van e szó, hogy őt saját magam meghosszabbításaként képzelem el? Azt szeretném, olyasmit találjon magának, amire nekem nem volt lehetőségem? Valami hasonló talán. Úgy gondolom lehetőségeim most is vannak, és ha annyira váltani akarnék, megtehetném. De nem akarok. Pillanatnyilag legalábbis. Lelele pedig azt fog majd csinálni, amit ő szeretne. Meg majd egy kicsit, amit mi szeretnénk, de csak ha ő is akarja. Én pedig igyekszem visszafogni magam!!!!

2010. május 12., szerda

Ego, super ego, id...

Ez ugyebár az egyik Freudi felosztása a személyiségnek. Mit keres ez itt? Analógiát természetesen. KedvesM-el az egyik kedvenc vitaforrásunk a következőn szokott kipattanni: takarítani vagy sem, ez itt a nagy kérdés. Részemről inkább nem, inkább egy kis csoki, pop corn és pihi a tv/könyv/gyerek előtt. Opcionálisan. Szerinte, takarítani, mindenek előtt. Egy biztos, ebben megegyeztek volna Klárival, gyengébbek kedvéért nagysasszony, tiszteletre méltó nagyanyámmal, hogy: "Hogy néz ki ez a lakás, rendet rakni, de rögtön, nem vagyunk mi róóóóóómaiak". Mindenesetre látható, hogy ebben a kérdésben igen eltérő nézeteket vallunk. Én inkább kihagynám a házimunkát, már ami a tisztogatást illeti, mert főzni, sütni kifejezetten szeretek ám, míg a drágám nem. Itt jegyzem meg, valószínűleg a génjeimben örököltem a felmosás és porszttyózás utálatát, mert Jiddishe Mame szintúgy nem hajlandó a partvishoz nyúlni, de minden mást szó nélkül. A különbség kettőnk között csupán annyi, hogy én a kényszer, ami főképp külső, de néha beépített is, mondhatnám interirozáltam :D, hatására, fogamat szívva, de túlteszem magam rajta és a lakást is. Anyu nem, anyunak, mint kiderült, már öcsém születésekor takarítónője volt. Mélységesen irigykedem!!!! Még egy fontos dolog, a mit nem csinál anyukám, amire mélységesen irigykedem, a legnagyobb szeretett érzése mellett természetesen, tehát anyukám nem "tud" hajat mosni. Amióta az eszemet tudom, hetente jár fodrászhoz. Most nézzenek oda, hát nem kiköpött úriasszony? Van mit tanulnom még tőle. De azt hiszem, ha ezt a két dolgot elérem még az életben, boldog plusszos ember leszek. Azért plusszos, mert Tündér Lelelelele már így is boldog embert faragott belőlem.
Kissé eltértem a fő témámtól, hogy hogyan is jön ide, a személyiség. Mikor máskor, mint az éjszakai szoptatások alatt, gondolkoztam a dolgon. Nálunk ugyanis már évek óta vita tárgyát képezi, hogy én vagyok itthon többet, nekem van több szabad időm, mégsem nyalom fel a lakást elég lelkesen, de legalábbis gyakorisággal... Konkrét esetről is beszámolhatok: még a két ébredések éjszakáinak egyikén Don Gattó - ő macskasága - megspékelte a napunkat azzal, hogy nem hagyta az almában a produktumát, hanem belelépett és ezzel a lendülettel az egész lakáson keresztül is tapicskolt vele. Az én szívemnek királya pedig, hajnalok hat óráján, amikor is felkelt és konstatálta a helyzetet, engem hívott, hű testes társát, hogy mossuk már tisztára a macska talpakat. Ez még rendben is lett volna, de utána mélyen a szemembe nézve közölte, hogy ezek után fel kell mosni, porszívózni, mert a lakás így nem maradhat. Igen, igaza van, én is tudom, csakhogy a körülmények: egy órája feküdtem vissza, másodszor az alvás időm folyamán; 11kor indulás várt minket egy megbeszélt programra; egy két és félhónapos, uszkve öt kilós tünemény, aki kizárólagos figyelmet követel és vár el jogosan. Két perc dilemma után, arccal az ágyon feküdve, összekaptam magam és tornádó sebesen neki is láttam a takarításnak. Sikerült, a lakás kisuvickolva, a bébi megvárta nagyon diplomatikusan, hogy végezzek, és időben el is indultunk. De ettől még nem voltam boldog. Sőt leginkább sírni szerettem volna. És ennek hangot is adtam, mire az én drágám értetlenül állt, hogy de hát, miért... Talán nem kell magyaráznom, csak megjegyeztem, hogy ezentúl hétvégén fogunk takarítani, és hét közben csak a legszükségesebbeket. Mire örömmel kérdezte másnap, hogy na, akkor szombaton vagy vasárnap takarítsunk? No most nem ugráltam örömömben, hogy megkaptam a választási szabadságot. És még mindig nem értette miért... hiszen én mondtam.... Az igazság kedvéért nem hallgathatom el azt sem, hogy KedvesM, amikor hazaér egyből a rendrakással indít, tehát az sem igaz, hogy ő nem veszi ki a részét a segítségből, és a takarításban is többnyire nagyobb részt vállal, mint én.
Na de a lényegre, pontosabban az analógiára térve, miért nem tudunk ebben a kérdésben düllőre jutni? És akkor beugrott, az éjszaka közepén, miközben a kicsim boldogan szuszogva kosztolt, hogy olyanok vagyunk mi a drágámmal, mint Freud személyisége. Ő a super ego, aki komolyan gondolkozik, fontosak neki, hogy a feladatokkal végezzünk, hogy a körülmények rendben legyenek és tiszták. Mindez pedig előbbre való szempont, mint az egyebek. Én pedig az id, aki szívesebben élne a pillanatnak, a kényelemnek és a nyugalomnak, a vágyteljesítésnek, de semmiképpen a nyűgnek, mint amit a takarítás is jelent. Természetesen ez a fajta felosztás, mint minden hasonló túlzásokon alapul, de az irány adott. Na de hol van a háromszög harmadik csúcsa, az ego? Az ego az életünk. Itt egyensúlyozzuk a kötelezőt a gondtalansággal. Az életünkön belül, pedig magunkat is egyensúlyozzuk és változunk. Ma például már kész a vacsi és a vasalás (igaz a takarításra már nem fogom rávenni magam). És a drága is változik, és kiáll férfiúi jogai mellett, és helyet keres az életében a pecának, ami egy időre kimaradt belőle. De támogatom, mert neki is kell a kikapcsolódás. Meg különben is, merném én megemlíteni, hogy fürdetésre itthon legyél???? Természetesen, de akkor igenis kikéri magának, hogy amióta összeházasodtunk, csakis azóta vagyok ilyen házsártos és próbálom korlátozni a szabadságát. Így hát nem teszem, és próbálom megúszni a takarítást :)

2010. április 18., vasárnap

Ha nincs miről, hát majd arról.... töredékes

Arra ébredtem ma reggel, hogy már mióta nem írtam semmi okosat,és szépet, frappánsat kreatívat. Ez persze "költői" túlzás, hiszen még véletlenül sem erre ébredtem, hanem a bébi őrre, miszerint a főnök úr hiába evett éppen két órája, megunta az egyedül létet a kiságyában. A biológiai órája, melyet úgy hét körülre lőtt be már amúgy is kakukkol, tehát itt az ideje, hogy anya és apa egyik vagy mindkettő most már aztán tényleg felkeljen, és csak vele foglalkozzon. Hát hiába, igaza van. Úgyhogy főnök úr átröppent a nagy családi ágyba, és apa hatékony közreműködésének köszönhetően még másfél órácskát pihegett az óvó mellkason, hogy anya behozhassa az éjszaka ébren átetetett órácskát. Tehát erre ébredtem. De a felkelés utáni etetés közben már tényleg az jutott eszembe, hogy semmi, érdekes, izgalmas, parádés bejegyzést nem alkottam mostanság... sőt éjszaka azt is észrevettem, hiába próbálom pörgetni az agy tekervényeimet, sehol egy jó kis gondolat, olyasmi, amiről a múltkor írtam ...
Mindezekből következően úgy döntöttem írok arról, hogy nem írok. Ami így nem is teljesen igaz. Mert írok én, csak nem ide, holmi bejegyzéseket, hanem rengeteg levelet. Amióta babát vártam, lett néhány kedves ismerősöm, régebbi is, és újabbak is, akikkel elkezdtünk egyre sűrűbben levelet váltani. Ezekben megtárgyalva a gyermeknevelés minden csínját - bínját.
Ezt a bejegyzést 3-4 hete kezdtem el írni. Akkor félbe maradt, úgy éreztem, tényleg a semmiről írok. Újra elolvasva viszont, úgy döntöttem, ez lesz az én töredékesen fenn maradt művem. Mintha csak az ókorból kerül volna elő … Imádom a nagy szavakat….

2010. április 4., vasárnap

Metagondolatok

... avagy gondolkodás a gondolatokról. Mint a "mondolat", de az más cég :)
Mióta tervezem a bejegyzés megírását? Nem részletezem, elég az hozzá, hogy a bébi jövő héten lesz két hónapos...
Múltkorában azt olvastam, Fűszeres Eszter tolmácsolásában, hogy egy gyerek, az anyukája agyi kapacitásának kb 6 %-át foglalja le. Lehet, csak mert első gyerekes anyuka vagyok, de bizton állíthatom, az én kapacitásomnak, jelentősen nagyobb hányadát nullázza le. Pontosabban, sokkal több, mit 6% plussz fókuszál a kis tündérre, mondjuk úgy 76%. De erről majd később részletesebben. Mégis, mikor jutnak eszembe az ötletek és gondolatok? Többnyire éjszaka, az etetések alkalmával. Nem meglepő, ahhoz olyankor fáradt vagyok, hogy olvassak, de félálomban merengve a tüneményesen cuppogó csillagvirág fölött, annyi még belefér, hogy szabadjára eresszem a fantáziám.
Az egyik első ekkor megfogalmazódó kérdés bennem, mely azóta sem hagy nyugodni, de Freudig még nem jutottam el, a fiúk és az anyamell kapcsolata, illetve mindezek összességének hatása a későbbi erotikus életükre. Induljunk ki tehát onnan, hogy a kis lurkónak az anyamell élete kezdetén az életének a forrása. Ételem az életem alapon, úgy gondolom ez igen meghatározó élmény. Természetesen a tápos babák is túlélik, de az egy másik vonal. Mindenképp érdekes lenne összehasonlítani, akár egy longitudinális vizsgálat keretében, hogy van e valami markáns különbség a két csoport között. Kimutatható e kapcsolat a tápos és az anyatejes babák felnőttkori szerelmi élete között. Elsőként talán a magabiztosság vonását vizsgálnám meg, ha e fajta kutatásra adnám a fejem. Azt gondlom ugyanis, hogy az anyatejjel táplált fiuk magabiztosabbak. Mindezt a következőkre alapozom. Adott ugyebár a szoptatás, mint alap. A gyermeknek a drága mama felkínálja a mellét, vagyis a táplálékot. Ekkor a mell még nem kap erotikus jelleget. Ahogy a fiúcska cseperedik, úgy derül majd ki számára, hogy a mell a felnőttek életében nem táplálék, hanem szépség, nőiesség és öröm forrása. Erre talán az első felismerés, esetleg tudattalan szinten, amikor először kerül szembe a fiú az apjával az anya iránt folytatott küzdelemben. Persze ismerjük Freud véleményét a helyzetről, anyát szeretni bűntudatos vállalkozás, ergo a libidót átirányítják egy időre, más területekre, hogy az aztán serdülőkorban újult erővel térhessen vissza. Mi van a tudatalattiban eközben? Hát az abban való bizonyosság, hogy ő a kezdet kezdetén már rendelkezett a cicivel. Sőt kínálgatták vele, sőt az imádott nő boldog volt, ha odaadhatta. Vagyis, ha egyszer megvolt, akkor mindez ismét jár neki. Csak most már nem a mamáé kell, ezt egy életre megtanulta, miközben attól félt, hogy apa esetleg kasztrálja. De arról nincs szó, hogy más lányok cicije ne lehetne az övé. Sőt, ha anno az övé lehetett, akkor külön meg is érdemli. Innen pedig magabiztosan vezet az út a hölgyek öntudatos meghódítása felé.
Nézzük a további kérdéseket. Mi történik a lányokkal? Azt hiszem náluk azért nincs ilyen óriási hatása az anyamellnek, mert ők is rendelkeznek jó esetben két saját mellel, ami ha a mindenség (helyettesíthető, a szerint, ki miben hisz) és ők is úgy akarják, szintén táplálékforrássá válhat egyszer. És íme, mégy egy ok, amiért a férfiak szakadatlanul keresik, kutatják a női mellet. Mert nekik nincs. Egykoron adott volt, sőt, kérni sem kellett felkínálták, a cél tehát újra megszerezni. Hiszen, ha logikusan gondolkozunk, ez nekik jár.
Mellesleg, miután betekintettem ebbe a témába, még egy testrészt veszek szemügyre. Kicsit feljebb található, de legalább olyan fontos irányító szereppel rendelkezik, mint a cici. Ez az agy. Már a bejegyzésem elején utaltam arra a felvetésre, miszerint egy gyermek születése és a vele járó gondozás, az agyi kapacitás 6%-át foglalja le. Én részemről szeretném megvétózni ez az állítást. Egyik kedves - igen-igen komoly - pszichológus ismerősöm szerint, : " boldog lennék, ha csak 6 %-ot..." Én is inkább vele értek egyet. Elsőként persze, tény, lehet, hogy eleve csökkent volt a kapacitás, és abból a 6 %-os csökkenés komolyabb zűrzavart okoz, mint amúgy, na de akkor is. Mert tény, eddig is figyelmetlen voltam, esetleg kissé szétszórt, de jelen helyzetemben, tényleg komoly változásokon ment keresztül a koncentrációs képességem. Azt hiszem, nem is annyira a már sokat emlegetett figyelem hányadosom csökkent, hanem a fókuszálási tulajdonságaim változtak. Vagyis az eddigi struktúra megváltozott, és a babára való koncntráció a képességeim minimum 70%-át ez irányba mozgósította. Itt jegyezné meg Skinnetik barátnőm, hogy azt átkeretezés csodát tehet az élet pozitív szemléletének irányába. Ezek után nem csoda, ha az orvosnál visszakérdezek, hogy amit elmondott, pl. a csípőszűrésen a kontroll időpontjáról, az le is van e írva, mert különben: "a szó elszáll, az írás megmarad"... És az sem véletlen, hogy a takarításra sem tudok fókuszálni, hiszen minden igyekezetemet az köti le jelenleg, hogy elsősorban a babácska ki legyen elégítve, minden téren, és utána ne ússzon el a teljes napom. És az sem véletlen, amikor KedvesM kérdez valamit, aminek nincs köze a gyermek életéhez, akkor - főleg este 8 után - megpróbálok válaszolni, de hamar rájövök, ez nem megy most nekem, vagyis drágám kérlek, dönts most helyettem is. Már csak azt nem értem, hogyan képesek egyesek és kettesek gyermek szülés után tanulmányaik folytatására... Szakmájuk gyakorlására... Én csak abban reménykedem, hogy olyannyira kilogisztikázom a helyzetet, hogy lesz majd egyszer időm cikkeket írni - azokat, amiket már a bébi előtt sem tudtam valahogy beilleszteni az életembe....

2010. március 12., péntek

Szülinapos

"29 éves lettem én, ajándék e költemény. Csecse-becse."
Ez a sor, kísértetiesen emlékeztet, a tavalyi szülinapi bejegyzésemre - és persze József Attila méltán híres versére. Gyanítom akkor is ezzel kezdtem mondandóm. Igen idén újból 29 éves lettem. Nem, nincs itt semmi elírás. KedvesM-el megbeszélve a dolgokat, arra jutottam, hogy a harmincadik születésnapomat energia és érdeklődés hiányában elhalasztom egy évvel. Kicsit hasonlóan, mint Garfield a hétfőket. Igazság szerint, azon kívül, hogy minden egyéb miatt is örülök annak, hogy éppen most született gyerekem, egy újabb előnyös szempont is befészkelte magát a fejembe. Mivel jelenleg úgysincs úgy igazán lehetőségem megünnepelni a határhelyzetet teremtő XXX-et, nem is kell foglalkoznom vele, ráér jövőre is. Egy év múlva, hátha könnyebb lesz elviselni és feldolgozni, hogy már harmincéves vagyok. Hiába, telik az idő, pedig még csak most voltam egy-kettő-néhány éves kis pipi. És valóban, habár a drága család meglepet aznap este, és babácska is azzal, hogy időt adott nekünk a kis ünneplésre, sőt még aludt is később négy órát egyben (!!!), a harminc éves érzésem elmaradt. Valóban nincs most energiám azon töprengeni, hogy történt ez a hirtelen: „Nem bírom kimondani: öregedés”. Nem, öregnek nem érzem magam. De hát, ha most 30 éves vagyok, akkor innen csak egy ugrás a 35, és aztán a 40. Azt pedig már csak egy paraszthajszál választja el az 50-től, hogy tovább már ne is mondjam. Ó irgalom/borzalom anyja ne hagyj el. Hogy történt mindez? Mikor röppent el ezer év fölöttem. Csoda, hogy nem őszülök még. Na, jó, nem csoda, mert festetem a hajam. De ki tudja, mi van alatta?
És mit csinál ilyenkor egy okos pszichológus? Hát átkeretezi a vállalhatatlannak tűnő helyzetet. Mi történt velem harminc év alatt? Van egy drága férjem, aki bár nálam jobbat keresve sem találhatna, a napokban újra rájöttem, hogy én se nála jobbat. Van egy szép lakásunk, egy szuper vörös macskánk. És leginkább egy gyönyörű, helyes, édes kisfiunk!!! Van egy életünk, ami lehet, hogy nem folyamatos izgalmaktól és extrém helyzetektől és egyebektől teli, viszont biztonságot és otthonosságot ad. Nem szorongató, hanem boldogító. Éppen nekem való. Így már talán nem is olyan rossz harmincnak lenni...

2010. március 10., szerda

Mit tudok, amit én nem...

Tegnap délután illatos kis csecsemőm mellett feküdtem, és figyeltem elalvás közben. Azt olvastam náluk még fordított az elalvás sorrendje, a felnőttekéhez képest, amennyiben először a REM szakaszban vannak, itt nyugtalannak tűnnek, egyenetlen a légzésük, fokozott a szem és végtag mozgásuk. Ezt követi a nemREM, vagyis nyugodt alvás, amikor kiegyensúlyozottan szuszognak, mint egy kis angyal földre szállva. Amíg még ébren voltam Tündér Lelele is az első szakaszban volt, vagyis forgatta a szemét, néha felhúzta a szemhéját, kalimpált a kezecskéivel, nyújtogatta a nyelvét. Ezt látva elgondolkoztam. Úgy tűnt, mintha az agya épp a különböző idegek huzalozását végezné, vagyis, hogy ez az az időszak, amikor betanítja az egyes rendszereket, a megfelelő feladatra, hogy majd már éber állapotban, menjen minden, mint a karikacsapás. Az agy ezek szerint - ami persze mondhatjuk nem több mint az én eszmefuttatásom - teszi a dolgát, tudja magától. De ki irányítja??? Mert az én tudatos, gondolkozó énem nem adta parancsba, hogy „Akkor most a szemmozgató idegek hangolását gyakoroljuk, kérlek...” Honnan tudja az agyam, mit kell tennie, ha én nem mondom meg. Kicsit hasonlónak tűnik a kérdés, mint a tyúk vagy a tojás. Ha én nem vagyok, mint tudatos, honnan tudja az agyam? Vagy egyszerűen ez a genetika/ösztönök/előre huzalozottság/kollektíven előre meghatározottság? És amikor már nem baba az ember fia-lánya, és van tudata, vagy legalábbis szeretné ezt gondolni, akkor mit tud még az agyam, amiről nekem halvány, lila fogalmam sincs. Mert azt ugye tudjuk, hogy a minket érő információk 90 x százaléka nem tudatosul. Ez helyénvaló is, hiszen ellenkező esetben, megzakkannánk a sok bejövő ingertől. Itt jegyem meg, ha megzakkanunk, akkor is hasonló a helyzet, mert a tudat újra nem fogja felfogni a külvilág nagy részét. De maradjunk az alap esetnél, amikor is az agyunk előszűrőként üzemel, és az érzékelésből, csak kevés dolog válik észleltté. És mi alapján mondja meg az agyam, hogy mi a fontos, és mi kevésbé fontos. És ha már nem fogom föl azt a sok csomó dolgot, amit kiszűrt, akkor miért befolyásolnak ezek mégis. Vegyük csak a klasszikus mozis-pattogatott kukoricás kísérletet. És, hogyan tudnék előszedni egy olyan információt, amiről nem is tudok?? Ja persze, sehogy, hiszen nem is tudok róla...
Végezetül, hol vagyok én, a tudatom, mire oly büszke vagyok? Mert az agyam biztos tudja. De ha én a tudatom vagyok, akkor az agyamat ki irányítja???

2010. március 5., péntek

Szülés.törté.net.2.0

A mai bejegyzés levélként íródott. A témája a születés után történtek.

… Képzeld el, már 3 hetes múlt a mi kis fiunk, totál hihetetlen. Őrületesen rohan az idő. Amúgy tényleg, biztos te is tapasztaltad, de úgy telnek a napok, hogy az valami eszméletlen. Eleve kb 10-11 körül kezdem a napot, mivel a reggeli etetés olyan 8-9 körül van, utána én is reggeli és/ vagy zuhany, és szinte máris a következő szoptatás jön. Tehát a délelőtt ezzel el is telik. Korábban nem is nagyon megy a kelés, mivel az éjszakai szoptatás, illetve az alvás megszakítás miatt én is elég mosott vagyok. De mindig bízom benne, hogy napról-napra alakulunk. Vannak nehezebb időszakok, de azt mindig követi valami pozitív megerősítés, ami új lendületet ad. Ma pl egész nap etetés volt, és egyszerre nem aludt túl sokat, mivel alkalmanként nem tudott eleget enni valami miatt. Utána fürdetés előtt már totál kész volt, és olyan vörösre bőgte magát szegénykém, attól féltem kipukkad. Aludni sem bírt, csak kézben tűrte el magát. Fürci után viszont különösen remek jól evett, és most alszik, mint a bunda. Úgyhogy most bizakodom, megtartja ezt a jó szokását.
A szülésről már írtam a blogon, azt olvasd el ott kérlek, viszont ami utána volt arról még nem írtam, úgyhogy most majd neked :) Szóval szülés után még egy ideig a szülőszobán maradtunk, babával és papával egyetemben, meg persze a család is egyből ott termett. Anyósom, aki szintén szülésznő, teljesen ki is volt bukva, hogy milyen lazaság van itt, és a látogatók minden védőruha nélkül bejöhettek. Szóval baba nem hiszem, hogy magának való típus lesz, mert már a születése után szinte rögtön kézről kézre járt. Később is, amikor már az osztályon voltunk, rengeteg látogató jött, pontosabban, majdnem mindig ugyanazok, de ők elég gyakran. Ez különösebben, nem is volt terhemre, sőt sokszor kapaszkodtam a jelenlétükbe, mert az a "kaszárnya" elég kiborító volt. A szülőszobát, miután rendbe raktak, Babszem Srácot pedig levitték az újszülött osztályra, kb két óra után hagyhattam el. Pontosan nem is tudom, az idő múlása eléggé összefolyt. Egy öt ágyas szobába kerültem, habár a hármasnak jobban örültem volna, de a szobatársakkal alapvetően nem is volt semmi baj. Ennek ellenére, nem tartom lehetetlennek, hogy a következő gyereknél megpróbálok az egyágyasba bekerülni... Nekem amúgy még szerencsém volt, mert kb másnapra vagy 10-12 gyerek született, és őket, anyukástól már a nőgyógyászaton tudták csak elhelyezni... A kórterem elég egyszerű volt. Jaaaa és itt jegyzem meg, hogy szerintem ez tök gáz, hogy kórteremnek hívják ezeket a szobákat, mert én nekem aztán semmi kórom nem volt sehol, viszont egy egészséges gyerekem annál inkább. Az ágy volt a "legtutibb". Vasszerkezet, rajta egy falap, azon egy matrac, egy kék műanyag huzat, végül pedig egy fehér lepedő. Ezekből a lepedő, a matrac és a fa folyamatos elcsúszásban. Az átlag hőmérséklet kb 25-30 fok, amitől állandóan átizzadtam magamat és az ágyat is. A két mellettem lévő lánnyal kb egy időben kerültünk a szobába, így egy nap után rájöttünk, hogy szellőztetés nélkül totál halál az egész. Az ágy végén volt a baba ágy, ahova pár óra után bekerült picurka is, akiért már én pingvineztem el a csecsemősökhöz, ami a szobámhoz képest a folyosó másik végén volt pont. Ez alapjáraton nyílván nem lett volna gond, de így szülés után, elég kellemetlen.... A mozgás maga is elég rosszul esett. Habár gátsebem nincs és nem is volt szerencsére, a menés is elég rosszul esett, hát még a lábaimat emelgetni pl, amikor az ágyban megfordultam.
Bene baba hosszú körmökkel született, de hiába próbálkoztam, lelkemre kötötték, hogy 2 hétig nem lehet levágni. Így a kórházban még kesztyűben nyomtuk, hogy ne karmolja össze magát, és hát engem sem. Emellett elég kis szörcsi is volt, nem tudni mitől, így néha sóoldatos vízzel spriccolták az orrát, később ezt én csináltam, és szegénykém nagyon utálta. Itthon a spricc után ki is szívtuk orrszívóval. Ezt a részt kevésbé utálta, és a lélegzése is határozottan könnyebbé vált.
A kórházban főleg az éjszakák voltak kemények. Én eleinte még nem nagyon szoptattam, talán egy-kétszer, bébi inkább aludt, néha nyöszörgött, de szerencsére nem gázosan, főképp, hogy én is tök fáradt, paff voltam. Mellettem viszont ordított a kisfiú, ami az amúgy is magas adrenalin szintemmel párosulva igen felszínes alvást eredményezett. Ja és az összes lámpát sem lehetett leoltani, mert akkor nem látjuk, ha bukik a gyerek... Ezt nem érzem pontosan, mert itthon is előfordul, hogy bukik, és nem látjuk, de attól még az kijön és semmi baj nem lesz.... Az éjszakát még színesítette, hogy éjfél körül az ötödik ágyat is betöltötték. A hölgy aludt, de azt olyan hangosan tette, hogy a horkolása, még apukámnak is a büszkeségére vált volna... Ha pedig nem ő aludt, akkor a kis lánya ordított, neki is volt hangja.... A hajnalt úgy vártam már, mint a megváltót... Ez minden éjszaka után így volt a kórházban. Ennél jobban csak azt vártam, hogy haza mehessünk. Első nap, még anyu segített a zuhanyozásban, a másodikon már egyedül tettem mindezt. Azt hiszem akkor voltam először egyedül, úgyhogy ki is jött rajtam az addig felgyűlt stressz és bőgtem, mint a záporeső. Aznap volt körúton a gyerekgyógyász is, aki megjegyezte, hogy bébi kicsit sárga, úgyhogy azonnal szoptassak-szoptassak és főleg szoptassak. Úgyhogy szoptattam... Éjjel-nappal. Az elbocsátásnál - a másik dokinő - már nem is említette, hogy bárhol is sárga lenne a gyerek, habár a szeme fehérjén még látszott. Én viszont addigra már teljesen kivoltam, úgyhogy miután biztosított róla, hogy nyugodt szívvel mehetünk haza, megkönnyebbülésemben és idegességemben a mosdóba vonultam vissza, hogy kibőgjem magam. Óriási kő esett le a szívemről, hogy hazamehettünk, mert több időt már tuti nem bírtam volna ki. Ami még érdekes volt, hogy habár a szobatársakkal, tök normálisan elbeszélgettünk, egyikükkel sem kérdeztük meg a másik nevét. A babák nevét viszont mind megbeszéltük... Fura.
Mire hazaértünk már csak arra volt energiám, hogy babát rábízzam a nagyszüleire és apukájára, és lefeküdjek aludni.
Hát így teltek az első napjaink. Örömmel és fáradtsággal. De egy biztos. Megérte.

2010. február 25., csütörtök

Pontosság kérdése ????!!!!

Miután kiderült, hogy babát várok, lelkesen feladtam a fitness karrieremet, és még lelkesebben belevágtam a kismama jógába. Ez is klassz dolog abszolút, bár a koreografált step aerobic igen-igen hiányzik az életemből. Ez főképp a harmadik harmadban tetőzött nálam, valószínűsítem, azért, mert akkor már egyre többször úgy éreztem, lassan itt az ideje a terhesség befejezésének, és visszazökkenni a régi kerékvágásba. Na, erről a régi kerékvágásról csak annyit, hogy mindenkinek üzenem, aki eddig naivan ebben a hitben ringatta magát, mint én is, hogy a régi kerékvágás visszatér... Hát nem tér vissza. Legalábbis gyanítom, hogy még úgy 5-6 évig köze nem lesz hozzá, mert a kerékvágás aszerint alakul, hogy mi Babszem Srác döntése. Ezzel persze semmi gond nincsen, de valaki felkészíthetett volna rá, mint ahogy arra is, hogy a köldökcsonk mielőtt leesik, akár vérezhet is, attól még nincs gáz...
Visszatérve a jógához, az ugyebár egy kellemes, nyugis mozgásforma, még akkor is, ha a jobb oktatók némi dinamizmust is visznek bele. A végén a napi várva várt relaxációval. Ezt nem egyszer remegve vártam napközben, hogy csak a melónak legyen vége, és mehessek lazulni és lazulni. A lazulás pedig a személyes sankalpával kezdődik. Ez utóbbi egy megerősítő mondat, amit azután háromszor ismételtünk el, a relax elején és a végén is. A mantra lényege, hogy valami pozitív mondatot mondogassunk magunknak, amiben amúgy hiszünk is, a tartalma pedig a gyerekkel, szüléssel kapcsolatos. Az enyém így hangzott: Gyermekemet egészségesen, természetes úton, könnyedén hozom a világra. Ez volt az a mondat, amit jógán kívül is, minden este lefekvés után, elalvás előtt elismételtem magamnak, hogy az agyam kellőképp ráhangolódjon és megjegyezze, mi a dolga, ha eljön a nagy nap. Ezután, még beszélgettem ugyebár picikével, hogy mikor is és hogyan is tervezzük a szülés napját, de ez nem működött. Talán azért is, mert bár fél évig kitartóan mondogattam neki a február 14-ét, mert a Valentin nap és a vasárnap igazán szuper időzítés, a vége felé elfogyott a türelmem, és akkor már mondogattam neki, hogy ha mégiscsak úgy döntene, hamarabb érkezne, hát ne tartsa vissza magát. Végülis nem panaszkodhatom, mert Tündér Benedek hallgatott is rám, és végül előbb érkezett pár nappal - na de Valentin nap jöttünk haza a kórházból!!!! Szóval néhány nappal előbb, ez ugyebár belefér, egészségesen szültem és született, ez is stimmelt, kivéve a ki/berobbanó náthámat, de az a szülés alatt kicsit sem zavart. Természetes úton szültem, ez is pipa. Na de a könnyedén, szubjektív érzéseim szerint hagy némi kívánnivalót maga után. Mert bár a nyolc óra vajúdás, amiből kb 3 már epidurral könnyített formában zajlott a nagy könyv szerint éppen megfelelő, ergó objektív mércével mérve könnyű szülésem volt, én totál nem így éreztem inside. Sőt. Gondolkoztam is rajta, mi történt a jól szerkesztett sankalpámmal, miért nem sikerült a könnyed, ha a másik két kívánságom ilyen szépen működött. Azután, rájöttem, hogy feltehetőleg pontatlan voltam. Mert nem elég, hogy határozottan pozitív formában adtam meg, a fontos mondatom, de nem konkretizáltam eléggé. Például mondhattam volna, hogy: "négy óra alatt megszülöm a gyermekem". Vagy, "fájdalom mentesen kicsusszan Babka, két óra alatt". Vagy valami hasonlót, esetleg még pontosítanom kell. Mindenesetre azt mondják a második szülés, fele annyi ideig tart, mint az első. Bár ez még biztos lesz pár év, mire újra belevágunk a nagykalandba, de tanulva a jelen hibáiból, biztosra fogok menni. És mindenképpen pontosítom a sankalpámat. Addig pedig visszatérek a step aerobichoz.

2010. február 19., péntek

Szüléstörté.net I. rész.

Már egy hete, mintha új világban élnék. Már egy hete, mintha a világ legtermészetesebbikében élnék.
Az úgy kezdődött, hogy múlthét elejére tarthatatlanná vált a bölcsességfogam, pontosabban a növekedése okozta íny problémák. Ezt aztán megoldotta a fogdoki, de sajnos a következményes náthámon már nem tudott segíteni. Ezt követően kutya álmatlan éjszakám volt, a hibát az alap közérzetemen kívül a túl korai fekvésben láttam. Ergo a következő estéken direkt sokáig ébren maradtam, hogy tuti álmos legyek. Így volt ez szerdán is. Nem gondoltam, hogy épp aznap este bármilyen akció kezdődik, abszolút úgy éreztem, Bene Baba olyan kis nyugis, kivárja a megbeszélt időpontot, a vasárnapot. Hogy mi lehetett az indító inger, nem tudom biztosan, de az egyik tippünk a pizza - olasz fűszerekkel!!!, valamint a kettős front is igen gyanús. Kb. éjfélkor le is feküdtem hát, de egy körül arra ébredtem, hogy nagy fájás a pocakomban, uzsgyi a mosdó. És hopp egy adag víz kibluggyant. Még kissé hihetetlenkedő izgalommal konstatáltam, hogy ebből bizony szülés következik, mert a szép tiszta víz, a távozó magzatvíz első adagja volt. KedvesM hasonlóképp kételkedve fogadta a híreket, élve a gyanú perrel biztos vagyok- e a dologban... Elég hamar sikerült meggyőznöm igazamról, és hamarosan már vigyorogva, és kissé kéz remegve az izgalomtól pakoltam be a táskába az utolsó – legfontosabb - darabokat. Ekkor még tudtam vigyorogni... Igazság szerint nagyon szép utunk volt a kórházba, mert nemrég kezdhetett el csak esni a hó, és az egésznek nagyon kellemes, fehér, csöndesen meghitt hangulata volt. Utólag annak is örülök, hogy a történet nagy része az éjszakára esett, így egyrészt nem volt forgalom az utakon, másrészt, nem volt forgalom a kórházban sem. Szerintem hülyét kaptam volna tőle, ha a délelőtti tízes csúcsban kell a folyosón kétrét görnyedve grasszálnom a szülőszoba, a vizsgáló és a mosdó között, miközben izgatott kismamák mennek ctg-re, izgatott apukák kíséretében. Ehelyett izgatott KedvesM kísérgetett engem, mindenhova. Végig mellettem volt a szülőszobán is, és amilyen rosszul viseltem én a fájásokat, bár szerintem elég jól viseltem igazándiból, olyan rosszul viselte ő, hogy nem tud annál sokkal többet segíteni, mint hogy vizet ad, homeobogyókat a számba, és a karját, hogy jól megszoríthassam, amikor nagyon fáj. A kórházba érkezés után vizsgálat, majd ctg következett. Utána pedig betessékeltek minket az alternatív szülőszobába, aminek külön örültem, mivel komoly szándékaim voltak alternatív szülést illetően. Az igazi vajúdás három körül kezdődött, és ahogy a fájások erősödtek, a köztük lévő szünetek pedig egyre csökkentek, egyenes arányban csökkentek szándékaim is az alternativitás felé. Bár egy ideig még próbáltam sétálgatni, gumilabdán ücsörögni, de hamarosan rájöttem, hogy a legjobb meg sem mozdulni az ágy széléről, akkor van kis időm két hasgörcs között. Amikor a kádban vajúdásra gondoltam, már egy porcikám sem kívánta, hogy akár a kislábujjamat is beledugjam. Pedig eredetileg nagyon készültem rá. Egyszer még a négykézlábas pozíciót is próbáltam, a másik favoritom, de azt hittem menten leszakad a hasam, ha így maradok. Végül megérkezett a szülésznőm, és miután az alap fájdalomcsillapító semmit nem ért, az aktuális fájás után döntöttem, epidurt nekem, de azonnal. Az azonnal persze azt jelentette, hogy egy liter infúzió, különben az anestes orvos, szóba sem áll velem. Majd átköltözés egy másik szülőszobába, mert epidurral nem lehet sétálgatni, csak feküdni, de én ezt már egy kicsit sem bántam, mint a messiást vártam a gerinc érzéstelenítőt. Végül reggel hét felé kaptam meg. Utólag sokat gondolkodtam, hogy jó döntés volt e az epidur, nem voltam e túlságosan papírnyuszi, aki egy kis fájdalmat sem bír ki. De azt hiszem ebben az állapotban nem véletlenül éreztem így, és inkább a saját megérzéseimre hallgassak, mint nem létező elvárásoknak akarjak megfelelni. Azt eredetileg is tudtam, hogy nem akarok csak azért szenvedni, hogy megmutassam, én ezt is kibírom, és annyira nem haladt gyorsan a szülés, hogy már ne legyen, rá szükség. Az biztos, hogy az érzéstelenítő, ami amúgy nem szüntette meg totálisan a fájásokat, segített benne, hogy egy kicsit pihenjek, mivel a nem alvás miatt és persze a testemben zajló folyamatos igénybevétel miatt már elég fáradt voltam. Az epi viszont lelassította a tágulási folyamatot, így az infúziómba kaptam némi oxitocint is, miközben megérkezett 9 körül a dokim is. Neki volt csak "jó dolga" velem, mivel aznap amúgy is bent lett volna a kórházban, és sietnie sem nagyon kellett, mivel én sem "siettem". Anyu is bent volt közben, néha átvette KedvesM-től a stafétát, aki a stressztől legalább olyan fáradt volt, mint én. A vajúdás aztán lassan átalakult tolófájásokba, ami alatt jobb és baloldalamra kellett feküdnöm, hogy a baba feje a megfelelő helyre illeszkedjen a szülőcsatornában. Végül elindult a második, kitolás szakasza is, és alternativitás ide vagy oda, smafu. Háton fekve, lábakat felhúzva, alig fél óra alatt kint is volt a picurka, lila kicsi baba. Az egész folyamat totálisan hihetetlen, egészen más, mint a vajúdás. Miközben ott voltam, sem tudtam szinte elhinni, hogy most valóban megszülöm ezt a kis gyereket, hogy ez az egész velem történik, hogy én vagyok, aki az ágyon fujtat, és erőlködik, és akinek megjelenik egy picike, hajas fejecske a lába között, és aztán az egész kis csomagocska kibújik és megszületett a mi kis Bene Babánk. KedvesM is végig ott volt és amiben csak tudott, segített, fogta a lábam, locsolta belém a vizet, bíztatott és főleg ott volt mellettem, amiért nem tudok elég hálás lenni!!!!! A kis lila tigris már ott volt a mellkasomon, amikor a méhlepény is megszületett, kb. kicsusszant, úgyhogy azzal nem is volt szerencsére gond. Végül elvágta a drága a köldökzsinórt és elvitték tisztába tenni a pici fiút, ahova küldtem a nagyfiút is, mondván le ne vegye a szemét róla, egy pillanatra sem!!! Most leírva jutott eszembe, hogy ezután maradtam egyedül pár percre, amikor egy kicsit felfoghattam, hogy mi is történt. Nagyjából, ahogy felfogtam, tört rám az örömbőgés is, ami a következő napokban még előfordult párszor. Végül visszahozták a picurkát, engem is rendbe raktak és megérkezett a kis család is, hogy kézről kézre adva csodálják a kis csodát.

2010. február 6., szombat

Az univerzum kebelén

A szüléshez való közeledés néha idegőrlő, néha izgalmas várakozás. Viszont van benne valami, ami által egy leszek a többi emberrel. Különleges és átlagos is egyszerre. A teremteni tudás csodája, az élet adás lehetősége lenyűgöző. Nem vagyok vallásos, mégis, ha van olyan, ez valami isteni minőség. Isteni és univerzális. Az a gondolat, hogy mindezt én is átélhetem a kiválasztottság tudatával egyenértékű. Lehetőség, amit már annyian megkaptak, de csak akkor válik valóban érthetővé, ha átéljük. Továbbra sem vagyok hívő, de kaptam valamit. Valami olyat, ami által az összes emberrel - nővel egyenértékű leszek. Azzal a sok milliárd, csilliárd, billiárd nővel, aki gyermeket szült és nevelt már előttem. Csodálni való az a precizitás, ahogy a természet, evolúció - a kedvencem - megteremtette a testet, a terhesség folyamatát, azt a pontosságot, ahol mindennek meg van a helye és az ideje, ahhoz, hogy egy új kis élet biztonságosan fejlődhessen kilenc hónapon keresztül. Talán a normál neurotikus kisebbségi érzéseim leküzdését is segíti annak tudata, hogy én is olyan vagyok mint mások, és képes vagyok kihordani egy gyermeket, és remélem képes is vagyok / leszek egészségesen megszülni őt, és aztán egészségben felnevelni. Egészségben, egyensúlyban és egységben.
Kismama jógán egyszer azt mondta az oktatónk, hogy a terhesség után a szülés az orgazmus. Ezen akkor eléggé felvontam a szemöldököm, mondván nekem az eddigi ismereteim alapján, nem tűnik az orgazmus érzéséhez hasonlónak az a 0-24 órán át tartó folyamat, amíg megszületik végül a gyermek. A mai nappal viszont megszűnt már minden elhárításom, ami miatt azt mondtam Babszem Srácnak, hogy még nem kéne elindulnia, hacsak úgy nem érzi, hogy kívül tágasabb, belül pedig szorul a hurok. Túl vagyok a fodrászon, ez sarkalatos pont volt, csakúgy mint a kozmetikus, ahol nem csak a gyanta került főszerepbe, de a szemöldököm is hasonult a hajam vörösségéhez. Kibekkeltük a nem megfelelő névnapon való születés lehetőségét is. Most már tehát szabad a pálya. És bár még mindig azt gondolom, a Valentin napnál szebb dátum nincs is a naptárban a születésre, mégis egyre inkább várom, hogy megtörténik a folyamat végkifejlete, mondhatni a terhesség csúcspontján eljutok az orgazmusig. Ami valószínűleg nem is az a bizonyos 0-24 óra, hanem az érzés, amikor a szerelmünkből teremtődött pici lényt magunkhoz ölelhetjük.

2010. január 22., péntek

Beszélgetések a testemmel

Eddig csak magammal, mondhatni a gondolataimmal beszélgettem. Vagy még egyszerűbben gondolkodtam. Remélem, nem érzi ezt senki tőlem túl nagyképű kijelentésnek. És főleg nem ijesztőnek, hiszen amíg nem hallatszik ki, addig senkit sem kell a Lipótra száműzni. Bizonyos irányzatok viszont azt szorgalmazzák, hogy legyünk sokkal-sokkal tudatosabbak testi téren is. Ez volt az egyik alap tétele az autogén tréningnek és jógán is mindig ezt szorgalmazzák, vagyis, figyeljük meg, milyen test érzetek keletkeznek bennünk egy-egy gyakorlat hatására. De ne csak ilyenkor, hanem más helyzetekben is, figyeljük meg, mit mond a testünk, reagáljunk rá, vélhetőleg nem ellenünk beszél. Következőként Raffai Jenő Kapcsolat analízis című könyvében (emlegettem már itt???)olvastam a következőket. A kismama első feladata a baba-mama kommunikáció kezdetén, hogy a méhével felvegye a kapcsolatot. Ezt eleinte elég kétkedve fogadtam - ahogy ők is. De a napokban meg kell valljam, nekem is eszembe jutott, hogy lenne némi megtárgyalnivalóm eme nemes és fontos szervemmel. Babkával már egy ideje próbálom megbeszélni, hogy mikor és hogyan is lenne a legjobb mindkettőnk számára a szülés és születés, de közben rájöttem, hogy mindehhez a méhemnek is lenne némi köze. Ergo elkezdtem vele is tárgyalni. (Mindenki azonnal tegye le a telefont, még nem kell hívni a helyi pszichiátriát!!! ;) Az egyik inger, ugye a baba, aki beindítja a születését - ha jól tudom - de a másik a méh, aki összehúzódik, elernyed, tágul és utat enged. Így hát megkértem segítsen majd minket, és zárós határidőn belül, nem holmi 10-12 órákon keresztül, segítsen engem is, és az ő kis védencét is abban, hogy a születés rendben folyjon. Na most itt kezdtem gondolkodni, méhem lehetséges érzésein. Hogyan is viszonyul ő az én kis tündéremhez??? Eleinte a baba betolakodónak számít az anya testében, ami megpróbálja kilökni a "hívatlan" betolakodót. Erről olvastam egy nagyon érdekes elméletet, miszerint a beágyazódás időszakában a – még alig - baba őssejteket küld az anya szervezetébe, ami még az apai és anyai örökítő anyagokat tartalmazza, így segíti azt, hogy a szervezet, mint mégiscsak ismerőst benntartsa, és ezért lehetséges egyáltalán szaporodás is. Ott tartunk tehát, hogy a méh megtartotta a kis hólyag, szeder, stb... csírát. Én úgy gondolom, a méhem szereti az én kis babámat, hiszen mindenféle ellenállás nélkül - gondolok itt se émelygés, se hányás, se vérzés és egyéb nyalánkságok - megtartotta őt. Nem volt féltékeny, hogy eddig csak mi voltunk ketten, édes duálunióban, mármint a méhem meg én. Na de mi van, ha jobban megszerette őt, és most nem akarja kiengedni. Úgyhogy főleg erről beszélgettem vele, éjszaka - nyugodtan kérdezzétek, miért nem alszom inkább, ahelyett, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodnék. Elmondtam hát neki, hogy mennyire hálás vagyok érte, amiért ilyen óvón és védelmezőn tartotta a magzatot, de lassan ugyebár közeledik az idő, amikor majd el kell engednie. Megígértem azt is, hogy én is olyan nagyon fogok majd vigyázni Babkára, ahogy ő is tette, de még az utolsó felvonásnál szükségem lesz a segítségére, egy utolsó lökésre (vagy többre ;). Valami ehhez hasonló dialógus zajlott le közöttünk tehát, míg bele nem aludtam a nagy koncentrációba.
A nagy testtudatosság közepette viszont még egy dolog jutott az eszembe. Konkrétan ez a hipochondria volt. Erről már írtam korábban. Hogy jön össze a kettő? Utóbbi esetén túlzottá válik a saját testünk monitorozása. Felmerül tehát a kérdés, mint mindig, hol a határ a normális önmagunkra figyelés és a beteges önaggodalom között?? Egy ismerősöm annak idején, amikor droghasználókkal foglalkoztunk, azt mondta, onnan tudhatja valaki, hogy problémás használóvá vált, ha saját magának felteszi a kérdést: „Nem estem ez alkalommal túlzásba?”. Nekem ez a megállapítás nagyon frappáns, és azóta is sokszor eszembe jut, ahogy most is. Tehát mindig az az irányadó, hogy saját magunkban felmerül e a kérdés, ez még rendben van?

2010. január 11., hétfő

A falánkság bűne

Mielőtt bele vágnék, kitudja, a falánkságtól való tartózkodás hányadik parancsolatba tartozik? Én hevenyészett kutató munka után arra jutottam a tízedikbe, de szívesen venném a hozzászólásokat, alapvető műveltségem fejlesztése érdekében.
Tegnap este mindenesetre több szempontból is belestem ebbe a hibába. A fő téma továbbra is az étkezés körül forog, amit lassan kezdek megszokni a babavárásom alatt. Lehet össze is kéne számolnom már, hány posztban foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Legutoljára azt javasolta a védőnő, ne parázzak óriás bébi miatt, ne csökkentsem a vitamin bogyóimat, egyszerűen csak étkezzem egészségesebben, ami nem is nehéz, mindössze zöldség-gyümölcs... Bele is vágtunk, mert ugye a karácsonyi falánkság után KedveseM is boldogan csatlakozott a kezdeményezésemhez, ami egészen a múlt hét első három munkanapján remekül működött. Szerda este már teljes egyetértésben bíztattuk egymást, hogy mindketten éhesek vagyunk, de már napok óta. Innen persze a csúcsról lefelé indultunk, a brassói sült krumplival és a hamburgerek ínycsiklandó világa felé. Az "i"-re a pontot pedig a tegnap este tette fel. Napközben még könnyedén hepciáskodtam, hogy már a gyomrommal sincs gond, már amióta kicsit odafigyelek az elfogyasztott étel mennyiségére nem érzem, hogy már jönne is vissza, na este buktam. A közepesen egészséges, de nem óriási adag vacsival - tejszínes, gombás tészta - imádom - és a töb fogásos anyai ebéd után, amikor is csak az édességet kellett elvenni előlem - még nem lett volna nagy hiba, de utána a Kedves feltette a kérdést: Te nem rágcsálnál valamit? csak úgy a TV előtt? Deghogynem... Úgyhogy sajtos ropi és mama féle tiramisu került a menüettbe. Közben termékeny munka is folyt, családfát rajzoltam a következő nemzedékemnek, ehhez aztán kell is az energia... A falánkságot fokozta, hogy lefekvés után még olvastam, egy amúgy igazán izgalmas könyvet. Hidas-Raffai: Lelki köldökzsinór a címe. A baba-mama kapcsolat kiépítéséről szól, van benne sok érdekes pszichológia, sok izgalmas kutatási eredmény és elmélet. A tartalommal tehát no gond, vélhetőleg viszont nem véletlen az sem, hogy valahol máshol azt tanácsolták, este már ne olvass a terhességgel kapcsolatos irodalmat. Habár most már értem miért, valószínűleg továbbra sem fogok változtatni ezen a szokásomon, mert leginkább ilyenkor van rá érkezésem. Innentől kezdve azonban elég éberen zajlott az éjszakám. Villany és szemlecsukás után elkezdtem megtárgyalni Babkával a születés témáját, így mire elaludtam zsongott a fejem a könyvben olvasottaktól és saját monológ foszlányaimtól. Ez az álmomban leginkább úgy folytatódott, hogy közölte velem az orvos, van valami felszálló fertőzésem, ami miatt, lehet, hogy a baba koraszülött lesz. Na ez annyira megijesztett, hogy fel is ébredtem és arra is ráébredtem, hogy fáj a gyomrom. Miután visszafeküdtem kb ötször végigfuttattam az álmomat, és racionalizáltam, mindez, mármint a felülfertőzés mitől is lehet, és hogy miért is butaság ez az egész, és miért is nem kell mindettől tartanom. Majdan sikerült visszaaludnom, és gyanítom még álmomban is lejátszottam párszor az említett gondolat folyamot. Ezt követően leginkább felszínes, de hosszú alvás következett, sok forgolódással. Kilenc előtt viszont nem sikerült kikászálódnom az ágyból. Így azon is elgondolkoztam, miért is alszom mostanában annyit, ami egy 200 kilós medvének is büszkeségére válna. Tagnap is tízig aludtam és nem mondom, hogy nem tudtam volna még délután is durmolni egyet. Gyanítom, hogy a felszínes alvás és főképp az előre készülődés állhat a háttérben, mivel már csak úgy egy hónap és csökkenni fog a megtehető alvás mennyiségem. Remélem az előre raktározás tényleg működik, és most annyi pihenést szedek magamba, amennyi a következő kb. 18 évre pont elegendő lesz.
A nap büszkesége: tegnap este, babkával, közös munkával megszüntettük a csuklását. Tehát a könyvnek úgy érzem, pozitív hozama is van, mert annak hatása alatt kezdtem el megmutatni a picinek mit is kell csinálni ilyen helyzetben. Úgyhogy együtt tartottuk vissza a lélegzetünket, utána együtt lélegeztünk mélyeket, végül együtt kerestük meg a megfelelő testhelyzetet, míg meg nem szűnt a zavaró rekeszi légbuborék.

2010. január 6., szerda

Megkésett összefoglaló

Habár újév éppen 6 nappal múlt el, azóta is töprengek az elmúlt év történésein, és az idei év várható eseményein. Valamiféle számvetésben gondolkoztam, fogadalomban viszont még véletlenül sem. Egy jó ideje nem teszek fogadalmakat, ha emlékezetem nem csal. Úgy érzem fölösleges, hiszen amit meg akarok valósítani, azt úgyis, amit meg nem gondolok igazán komolyan, arra minek verjem a mellem. Összességében a 2009-es év olyan szerencsés volt, és olyan jól telt, mint ahogy azt előző újév hajnalán előre vetítettem magamban. Volt persze gazdasági válság, ami néha a fejemre és a hangulatomra is ráült, de úgy érzem nem viselt meg jobban, mint, mikor havonta számot vetek a fizetésemmel és a muszáj kiadásokkal. Történt viszont számtalan jobbnál jobb dolog, ami egyértelműen sorsfordító, illetve sorsfolytató esemény életemben. Először is, egyre inkább megközelítettem a harmadik X-et, amiről az egyik legkedvesebb emlékem, hogy Skinn és Olasz barátnőm, párjaikkal és KedvesM-mel együtt meglepi vacsival kedveskedtek. A meglepetéseket pedig végtelenül szeretem.
A következő fontos esemény természetesen már az esküvővel kapcsolatosan, a világ legjobb lánybúcsúja, amin valaha is részt vettem, és külön öröm, hogy ez az én lánybúcsúm volt. Bár már akkor is leírtam, de annál nagyobb élmény, mint riksán bekerekezni a belvárosba, kevés adódik egy ember életében. Szuper hangulat, szuper társaságban.
A következő és valóban sorsfordító élmény nem is váratott magára sokat, mindössze 3 napot, amikor is kiderült, hogy Bene baba befészkelte magát a méhembe, ezzel óriási érzelmek, hormongörgetegek, félelmek és várakozások lavináját indítva el. Amikor a felismerés megtörtént, épp csak pár héttel lehetett fiatalabb, mint amennyi hozzávetőlegesen hátra van még abból az időből, hogy real time is egymás szemébe nézhessünk.
Az izgalom innen már szinten maradt, hiszen következett az év esküvője, vagyis a miénk, ami szerintem pontosan olyan jól sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Korábban rendre hangoztattam, hogy nem szeretnék terhesen, vagy már úgy férjhez menni, hogy babám legyen, mert akkor nem tudok majd azzal a felszabadultsággal örömködni, enni, inni, mint még a nélkül. De őszintén mondhatom, az a boldogság, amit a felett éreztem, hogy a várva várt bébi eljött hozzánk, felülírta minden korábbi mantrámat, és egy picit sem zavart már, hogy nem ittam csacsira magam. Sőt így legalább mindenre emlékszem, és még így is hajnalig bírtam a murit. Ami maximum megnehezítette az eseményt, a nem tökéletesen kényelmes cipő kiválasztása, erre kellett volna csak jobban odafigyelnem.
Az esküvő után nem sokkal következett a nászutunk és azzal párhuzamosan az izgalom, hogy túl legyünk az ominózus 12 héten, ami ugye vízválasztónak számít a babácskáknál. A nászút nagyon jól sikerült, tocsogtunk a melegben és a tengerben, de legjobb élmény, maga az együtt töltött idő volt. A nyaralás mellett babka is kitartott, és töretlenül gyarapodott. Persze azt nem mondhatom, hogy a tizenkettedik hét átlépése óta már megnyugodtam és minden para csak a múlté. Mert mindig van mit találni, de sebaj, valószínűleg ez még legalább nyolcvan évig így is marad. KedvesM néha meg is jegyzi, hogy talán a legjobb lenne ugrani egyet az időben és onnan folytatni, hogy Benedek épp kirepül a családi házból, és a kutya is.... Természetesen még véletlenül sem akarnék ugrani az időben, és az én kis tüneményemet átugrani.
Tavaly a miénken kívül még két esküvőn is voltunk, az egyik drágám uncsitesójáé, akiknél szintén jött a hír, bekopogtatott nemrég a gólya.
Ezek voltak a pozitív események, ha valamit kihagytam majd eszembe jut. Persze a mérleg másik oldalára is átnézve, történt egy s más.
Április - május környékén szegény szívem majdnem megszakadt (lásd az akkori bejegyzést), de szerencsére azóta meggyógyult és őszintén remélem többször ilyen nem történik!!!
Ami még feltűnt, három barátnőmmel is volt konfliktusom és nem igazán értem, hogy, miért, és nem tudom, valóban én vagyok e a hibás...
Az első Lenocska, akivel azóta tisztáztuk a dolgokat. Ő egy nehéz, legyünk őszinték tragikus éven van keresztül. Amennyire akkor hagyta, és tudtam, próbáltam mellette állni, bár nem tudom ennek, menyire érezte szükségét. Mindenesetre a pokolhoz vezető út is jóindulattal van kikövezve, és az én jóindulatom sem mindig úgy sült el számára, ahogy szerettem volna. Valószínűleg én is mondtam olyan dolgokat jó szándékkal, amik félrecsúsztak és ő is mondott olyasmit, ami nekem nem volt rendben. Ezeket megbeszéltük, de a távolság, ami az országhatáron túl mutat, köztünk áll, és azt hiszem, nem tudjuk már úgy áthidalni, mint barátságunk kezdetén.
A következő konfliktus egy munkahelyi barátnővel történt, akivel a sztahanovista falakon kívül is többnyire tartottuk a kapcsolatot. Annyira többnyire, hogy ott voltak (mármint ő és jövendőbelije) az esküvőnkön is, mégis fura az egész. A furasága ott kezdődik számomra, hogy amióta ismerjük őket, írják az irandójukat, így ez egy állandó kifogás. Félévente 1-2-szer azért sikerült összehozni egy találkozót, ami mindig nagyon kedélyesen telt el, és a munkában is többször összefutottunk, ebédeltünk együtt, bár úgy érzem többnyire ezeket az összefutásokat én kezdeményeztem. A munkánk ugyan nem szervesen köt össze minket, de vannak átfedések, amikor azért összetalálkoztunk. Ezt többnyire sikerült is minden gond nélkül lezongorázni, de idén kétszer is volt ezen vita köztünk. Ez elsőn túl léptünk megbeszéltük, de a második, számomra elég értetlenül maradt. Úgy éreztem úgy kaptam tőle felelősségre vonást - miközben még véletlenül sincs köztünk hierarchia viszony -, hogy az adott helyzet nem is az én kompetenciám volt. Mire kijelentette, hogy velem nem lehet együttműködni, mire én úgy gondoltam, hogy semmi szükségem az ő letolására és letettem a telefont. Kétségtelenül meg van az a rossz - hozzáteszem családi halmozódással jellemezhető - szokásom, hogy ha nagyon felhúznak és elszakad a cérna inkább ráteszem a másikra a kagylót, ami persze nem szép dolog, de vállalom. Ezek után még imél váltás, miszerint szerinte bennem valami feszültség van az irányában, amit nem tud mi, és ezért ezen a ponton nem is jutottunk tovább. Másrészről viszont, mivel ez az ő érzése, és nem az enyém, nem igazán tudok vele mit kezdeni, és javasoltam gondoljuk végig, talán nem e valamiféle projekcióról van e szó... Ennyiben maradtunk, viszont azt tartom, hogy aki korábban együtt örült velem az esküvőmön, az ne köszönjön el a levél végén "üdv-vel" tőlem.
Végül a legambivalensebb érzéseket Osonkával történő "szakításunk" (???) okozta bennem. Már az esküvő előtt elkezdődött a dolog, amikor is nagyjából mindent megkritizált, amit kigondoltam, de legfőbb túlzásnak azt tartotta, hogy merészelem megvalósítani az elképzeléseimet, ahelyett, hogy mindenki más nyomásának engednék. Ezt követte az esküvő utáni sértődés, mivel ahhoz is tartottam magam, hogy azok legyenek a koszorús lányaim, akiket eredetileg is akartam, és ebbe az ő „koszorús” fia nem fért bele. Részben soha fel sem merült ilyesmi, részben egy épp síró és túlizgatott kicsifiú nem tudom ezt a menetet hogyan abszolválta volna. Egyértelműen önzőség, de az esküvőmön ezt nem akartam kipróbálni. Tudom, ez egy anyának felháborító, ha elutasításba ütközik, de erről szerintem korábban kellett volna beszélnünk és egyértelműen tisztázni a helyzetet, ahhoz meg valóban nem volt kedvem, hogy az én napomon kezdjek mindenféle magyarázkodásba. Na de még ezen is túljutottunk, de a babavárásom öröme végképp kiverte a biztosítékot. Azt már nem egyszer megkaptam tőle, hogy mit vagyok én úgy oda, meg vissza attól, hogy gyerekem lesz, és mit mondogatom, mekkora csodadolog ez, amikor a világ legtermészetesebb dolgáról van szó. De miért is lepi meg őt, hogy én ilyen különlegességnek tartom a velünk történteket, és valami olyasminek, amit csak én élek át ebben a gyönyörben? Talán pont azért, mert elmondása szerint, amikor ő várta a gyermekét, pont úgy gondolta, hogy még ráért volna, nem is tudta úgy élvezni a kicsit; a baba rúgásait, mint én aki majd minden mozdulatára felderül - kivéve, amikor befészkeli a pici hátsóját a bordám alá. Az kétségtelenül nem mindig gyere be. De emellett megkaptam azt is, hogy ő, mint jövőbelátó, az én pillanatnyi viselkedésemből tudja, hogy totál el fogom kényeztetni a gyereket, és én is a nevelésnek fogom alá rendelni magam, ahelyett, hogy majd jöjjek-menjek vele a nagyvilágban, ahogy bezzeg ő tette. Valamint, mint mindenki a környezetében, rosszul fogom nevelni a gyerekem, ami nálunk a környezeti tényezőknek tekinthető, míg az ő hisztis gyerekének a jellem hibáiért kizárólag a biológia tehető felelőssé (lásd öröklés-környezet vita). Nos, ez nekem kicsit sántít. Ezen kívül még azzal is gond volt, hogy én igyekszem az életem rózsaszín oldalát mutatni felé, ahelyett, hogy a kínjaimról és nyűgjeimről számolnék be, ahogy ő teszi. Ettől pedig én nem úgy viselkedem, ahogy egy harminc körüli megtört nőnek illene, bezzeg ő miattam érzi még szerencsétlenebbnek magát. Ebben a kijelentésben, amúgy értem a gondolat alapját, és az ő szemszögéből meg is értem, viszont sok más barátomnak beszámolok az én életemben lévő nehézségekről is. Vele vajon miért alakult másképp? Talán egyoldalú a leírásom, és kicsit heves is. Nem véletlen, zavar a helyzet, zavar, hogy nem értem, zavar, hogy karácsony óta nem beszéltünk, semmilyen kommunikációs csatornán sem. De úgy érzem, megbántva érzem magam. Úgy érzem kicsit igazságtalan is, főleg pont ezeknél az élethelyzeteknél így viselkedni, amikor nem ezt várnám egy olyan embertől, aki közel tizenöt éve a legjobb barátnőm.
Elég hosszan írtam ezekről a barátságokról. Zavar mindhárom konfliktus, hiszen korábban nem volt ez így jellemző, vagy talán kevésbé fontos emberekkel állt csak elő és barátot elveszíteni veszteség. A veszteség pedig fáj, hiányuk bennem él. Néha olyan jó lenne elmenni pszichológushoz, hogy jól átbeszélhessük ezeket a dolgokat, és megértsem, a mozgatórugóit a történéseknek. Hogy igazán tanulni tudjak belőle, és megértsem a saját szerepemet a helyzetben.
Ez volt a 2009-es összefoglaló. És a legizgalmasabb még csak most következik!!! Ismét úgy érzem, 2010 gyönyörű év lesz. BUÉK