Szülinapos

"29 éves lettem én, ajándék e költemény. Csecse-becse."
Ez a sor, kísértetiesen emlékeztet, a tavalyi szülinapi bejegyzésemre - és persze József Attila méltán híres versére. Gyanítom akkor is ezzel kezdtem mondandóm. Igen idén újból 29 éves lettem. Nem, nincs itt semmi elírás. KedvesM-el megbeszélve a dolgokat, arra jutottam, hogy a harmincadik születésnapomat energia és érdeklődés hiányában elhalasztom egy évvel. Kicsit hasonlóan, mint Garfield a hétfőket. Igazság szerint, azon kívül, hogy minden egyéb miatt is örülök annak, hogy éppen most született gyerekem, egy újabb előnyös szempont is befészkelte magát a fejembe. Mivel jelenleg úgysincs úgy igazán lehetőségem megünnepelni a határhelyzetet teremtő XXX-et, nem is kell foglalkoznom vele, ráér jövőre is. Egy év múlva, hátha könnyebb lesz elviselni és feldolgozni, hogy már harmincéves vagyok. Hiába, telik az idő, pedig még csak most voltam egy-kettő-néhány éves kis pipi. És valóban, habár a drága család meglepet aznap este, és babácska is azzal, hogy időt adott nekünk a kis ünneplésre, sőt még aludt is később négy órát egyben (!!!), a harminc éves érzésem elmaradt. Valóban nincs most energiám azon töprengeni, hogy történt ez a hirtelen: „Nem bírom kimondani: öregedés”. Nem, öregnek nem érzem magam. De hát, ha most 30 éves vagyok, akkor innen csak egy ugrás a 35, és aztán a 40. Azt pedig már csak egy paraszthajszál választja el az 50-től, hogy tovább már ne is mondjam. Ó irgalom/borzalom anyja ne hagyj el. Hogy történt mindez? Mikor röppent el ezer év fölöttem. Csoda, hogy nem őszülök még. Na, jó, nem csoda, mert festetem a hajam. De ki tudja, mi van alatta?
És mit csinál ilyenkor egy okos pszichológus? Hát átkeretezi a vállalhatatlannak tűnő helyzetet. Mi történt velem harminc év alatt? Van egy drága férjem, aki bár nálam jobbat keresve sem találhatna, a napokban újra rájöttem, hogy én se nála jobbat. Van egy szép lakásunk, egy szuper vörös macskánk. És leginkább egy gyönyörű, helyes, édes kisfiunk!!! Van egy életünk, ami lehet, hogy nem folyamatos izgalmaktól és extrém helyzetektől és egyebektől teli, viszont biztonságot és otthonosságot ad. Nem szorongató, hanem boldogító. Éppen nekem való. Így már talán nem is olyan rossz harmincnak lenni...

Mit tudok, amit én nem...

Tegnap délután illatos kis csecsemőm mellett feküdtem, és figyeltem elalvás közben. Azt olvastam náluk még fordított az elalvás sorrendje, a felnőttekéhez képest, amennyiben először a REM szakaszban vannak, itt nyugtalannak tűnnek, egyenetlen a légzésük, fokozott a szem és végtag mozgásuk. Ezt követi a nemREM, vagyis nyugodt alvás, amikor kiegyensúlyozottan szuszognak, mint egy kis angyal földre szállva. Amíg még ébren voltam Tündér Lelele is az első szakaszban volt, vagyis forgatta a szemét, néha felhúzta a szemhéját, kalimpált a kezecskéivel, nyújtogatta a nyelvét. Ezt látva elgondolkoztam. Úgy tűnt, mintha az agya épp a különböző idegek huzalozását végezné, vagyis, hogy ez az az időszak, amikor betanítja az egyes rendszereket, a megfelelő feladatra, hogy majd már éber állapotban, menjen minden, mint a karikacsapás. Az agy ezek szerint - ami persze mondhatjuk nem több mint az én eszmefuttatásom - teszi a dolgát, tudja magától. De ki irányítja??? Mert az én tudatos, gondolkozó énem nem adta parancsba, hogy „Akkor most a szemmozgató idegek hangolását gyakoroljuk, kérlek...” Honnan tudja az agyam, mit kell tennie, ha én nem mondom meg. Kicsit hasonlónak tűnik a kérdés, mint a tyúk vagy a tojás. Ha én nem vagyok, mint tudatos, honnan tudja az agyam? Vagy egyszerűen ez a genetika/ösztönök/előre huzalozottság/kollektíven előre meghatározottság? És amikor már nem baba az ember fia-lánya, és van tudata, vagy legalábbis szeretné ezt gondolni, akkor mit tud még az agyam, amiről nekem halvány, lila fogalmam sincs. Mert azt ugye tudjuk, hogy a minket érő információk 90 x százaléka nem tudatosul. Ez helyénvaló is, hiszen ellenkező esetben, megzakkannánk a sok bejövő ingertől. Itt jegyem meg, ha megzakkanunk, akkor is hasonló a helyzet, mert a tudat újra nem fogja felfogni a külvilág nagy részét. De maradjunk az alap esetnél, amikor is az agyunk előszűrőként üzemel, és az érzékelésből, csak kevés dolog válik észleltté. És mi alapján mondja meg az agyam, hogy mi a fontos, és mi kevésbé fontos. És ha már nem fogom föl azt a sok csomó dolgot, amit kiszűrt, akkor miért befolyásolnak ezek mégis. Vegyük csak a klasszikus mozis-pattogatott kukoricás kísérletet. És, hogyan tudnék előszedni egy olyan információt, amiről nem is tudok?? Ja persze, sehogy, hiszen nem is tudok róla...
Végezetül, hol vagyok én, a tudatom, mire oly büszke vagyok? Mert az agyam biztos tudja. De ha én a tudatom vagyok, akkor az agyamat ki irányítja???

Szülés.törté.net.2.0

A mai bejegyzés levélként íródott. A témája a születés után történtek.

… Képzeld el, már 3 hetes múlt a mi kis fiunk, totál hihetetlen. Őrületesen rohan az idő. Amúgy tényleg, biztos te is tapasztaltad, de úgy telnek a napok, hogy az valami eszméletlen. Eleve kb 10-11 körül kezdem a napot, mivel a reggeli etetés olyan 8-9 körül van, utána én is reggeli és/ vagy zuhany, és szinte máris a következő szoptatás jön. Tehát a délelőtt ezzel el is telik. Korábban nem is nagyon megy a kelés, mivel az éjszakai szoptatás, illetve az alvás megszakítás miatt én is elég mosott vagyok. De mindig bízom benne, hogy napról-napra alakulunk. Vannak nehezebb időszakok, de azt mindig követi valami pozitív megerősítés, ami új lendületet ad. Ma pl egész nap etetés volt, és egyszerre nem aludt túl sokat, mivel alkalmanként nem tudott eleget enni valami miatt. Utána fürdetés előtt már totál kész volt, és olyan vörösre bőgte magát szegénykém, attól féltem kipukkad. Aludni sem bírt, csak kézben tűrte el magát. Fürci után viszont különösen remek jól evett, és most alszik, mint a bunda. Úgyhogy most bizakodom, megtartja ezt a jó szokását.
A szülésről már írtam a blogon, azt olvasd el ott kérlek, viszont ami utána volt arról még nem írtam, úgyhogy most majd neked :) Szóval szülés után még egy ideig a szülőszobán maradtunk, babával és papával egyetemben, meg persze a család is egyből ott termett. Anyósom, aki szintén szülésznő, teljesen ki is volt bukva, hogy milyen lazaság van itt, és a látogatók minden védőruha nélkül bejöhettek. Szóval baba nem hiszem, hogy magának való típus lesz, mert már a születése után szinte rögtön kézről kézre járt. Később is, amikor már az osztályon voltunk, rengeteg látogató jött, pontosabban, majdnem mindig ugyanazok, de ők elég gyakran. Ez különösebben, nem is volt terhemre, sőt sokszor kapaszkodtam a jelenlétükbe, mert az a "kaszárnya" elég kiborító volt. A szülőszobát, miután rendbe raktak, Babszem Srácot pedig levitték az újszülött osztályra, kb két óra után hagyhattam el. Pontosan nem is tudom, az idő múlása eléggé összefolyt. Egy öt ágyas szobába kerültem, habár a hármasnak jobban örültem volna, de a szobatársakkal alapvetően nem is volt semmi baj. Ennek ellenére, nem tartom lehetetlennek, hogy a következő gyereknél megpróbálok az egyágyasba bekerülni... Nekem amúgy még szerencsém volt, mert kb másnapra vagy 10-12 gyerek született, és őket, anyukástól már a nőgyógyászaton tudták csak elhelyezni... A kórterem elég egyszerű volt. Jaaaa és itt jegyzem meg, hogy szerintem ez tök gáz, hogy kórteremnek hívják ezeket a szobákat, mert én nekem aztán semmi kórom nem volt sehol, viszont egy egészséges gyerekem annál inkább. Az ágy volt a "legtutibb". Vasszerkezet, rajta egy falap, azon egy matrac, egy kék műanyag huzat, végül pedig egy fehér lepedő. Ezekből a lepedő, a matrac és a fa folyamatos elcsúszásban. Az átlag hőmérséklet kb 25-30 fok, amitől állandóan átizzadtam magamat és az ágyat is. A két mellettem lévő lánnyal kb egy időben kerültünk a szobába, így egy nap után rájöttünk, hogy szellőztetés nélkül totál halál az egész. Az ágy végén volt a baba ágy, ahova pár óra után bekerült picurka is, akiért már én pingvineztem el a csecsemősökhöz, ami a szobámhoz képest a folyosó másik végén volt pont. Ez alapjáraton nyílván nem lett volna gond, de így szülés után, elég kellemetlen.... A mozgás maga is elég rosszul esett. Habár gátsebem nincs és nem is volt szerencsére, a menés is elég rosszul esett, hát még a lábaimat emelgetni pl, amikor az ágyban megfordultam.
Bene baba hosszú körmökkel született, de hiába próbálkoztam, lelkemre kötötték, hogy 2 hétig nem lehet levágni. Így a kórházban még kesztyűben nyomtuk, hogy ne karmolja össze magát, és hát engem sem. Emellett elég kis szörcsi is volt, nem tudni mitől, így néha sóoldatos vízzel spriccolták az orrát, később ezt én csináltam, és szegénykém nagyon utálta. Itthon a spricc után ki is szívtuk orrszívóval. Ezt a részt kevésbé utálta, és a lélegzése is határozottan könnyebbé vált.
A kórházban főleg az éjszakák voltak kemények. Én eleinte még nem nagyon szoptattam, talán egy-kétszer, bébi inkább aludt, néha nyöszörgött, de szerencsére nem gázosan, főképp, hogy én is tök fáradt, paff voltam. Mellettem viszont ordított a kisfiú, ami az amúgy is magas adrenalin szintemmel párosulva igen felszínes alvást eredményezett. Ja és az összes lámpát sem lehetett leoltani, mert akkor nem látjuk, ha bukik a gyerek... Ezt nem érzem pontosan, mert itthon is előfordul, hogy bukik, és nem látjuk, de attól még az kijön és semmi baj nem lesz.... Az éjszakát még színesítette, hogy éjfél körül az ötödik ágyat is betöltötték. A hölgy aludt, de azt olyan hangosan tette, hogy a horkolása, még apukámnak is a büszkeségére vált volna... Ha pedig nem ő aludt, akkor a kis lánya ordított, neki is volt hangja.... A hajnalt úgy vártam már, mint a megváltót... Ez minden éjszaka után így volt a kórházban. Ennél jobban csak azt vártam, hogy haza mehessünk. Első nap, még anyu segített a zuhanyozásban, a másodikon már egyedül tettem mindezt. Azt hiszem akkor voltam először egyedül, úgyhogy ki is jött rajtam az addig felgyűlt stressz és bőgtem, mint a záporeső. Aznap volt körúton a gyerekgyógyász is, aki megjegyezte, hogy bébi kicsit sárga, úgyhogy azonnal szoptassak-szoptassak és főleg szoptassak. Úgyhogy szoptattam... Éjjel-nappal. Az elbocsátásnál - a másik dokinő - már nem is említette, hogy bárhol is sárga lenne a gyerek, habár a szeme fehérjén még látszott. Én viszont addigra már teljesen kivoltam, úgyhogy miután biztosított róla, hogy nyugodt szívvel mehetünk haza, megkönnyebbülésemben és idegességemben a mosdóba vonultam vissza, hogy kibőgjem magam. Óriási kő esett le a szívemről, hogy hazamehettünk, mert több időt már tuti nem bírtam volna ki. Ami még érdekes volt, hogy habár a szobatársakkal, tök normálisan elbeszélgettünk, egyikükkel sem kérdeztük meg a másik nevét. A babák nevét viszont mind megbeszéltük... Fura.
Mire hazaértünk már csak arra volt energiám, hogy babát rábízzam a nagyszüleire és apukájára, és lefeküdjek aludni.
Hát így teltek az első napjaink. Örömmel és fáradtsággal. De egy biztos. Megérte.